Az énekesnős metalcore fénykorát éli manapság, elég csak Poppy-ra vagy a Spiritbox-ra gondolni. Talán kevésbé ismert, mégis hasonló stílusú és hasonlóan magas színvonalon mozgó csapat a német Future Palace.

A trió 2015-ben, Berlinben alakult. Dobokon Johannes Fürchtenicht játszik, Manuel Kohlert gitározik, a csapat énekesnője pedig nem más, mint Maria Lessing. A bandát néhány sikeres kislemezt követően szerződtette az Arising Empire, egy kisebb, metalcore és punk-rock formációkra szakosodott kiadó (kurrens bandái pl. Landmvrks, Annisokay). Már náluk jelent meg a banda debütlemeze, az Escape. Ez a nagylemez még könnyed, elektronikával átszőtt, dallamos modern rockot tartalmazott, az azóta megjelent Run (2022) és főleg a címéhez méltó Distortion (2024) viszont fokozatosan mélyítette a dalok stílusát. Ez szó szerint értendő: Maria nekiállt hörögni, Manuel kemény breakdown-okat szerkesztett az éteri melódiák mellé, így a csapat lépésről lépésre a metalcore színtér részévé vált. Nem erőltetett transzformáció volt ez, abszolút természetes előrelépésnek hatott.

A diszkográfiát hallgatva feltűnő, milyen jól fésült, ügyesen szerkesztett nótákat írnak a srácok, lényegében a kezdetektől. Az énekdallamok kidolgozottak, ragadósak, az elektronika igényes, a komplett produkció vérprofi. Maria hörgése átütő erejű, tiszta éneke éterien szép, jól áll neki mindkét karakter. A hangzás friss, modern, kerek. Jó kis mixet kevert tehát magának a csapat, ami nem is maradt észrevétlen: milliós hallgatottság és a legnagyobb metál fesztiválok (Wacken, Rock am Ring, Hellfest) világába nyertek belépőt.

Berlin bandája

A minőségi albumkészítésnek egy másik kézzelfogható eredménye, hogy a berliniek friss lemeze már a metál-nagyágyú Century Media égisze alatt jelenhetett meg. A csapat ezúttal sem lőtt mellé, sőt, érezhetően kiforrottabb anyag a Resurgence elődeihez képest.

A korong konzisztens minőségű, jól megírt dalokat tartalmaz. Akad persze néhány szürkébb tétel, nálam a Disintegrate és a Symphony of the Clouds sem talált be, ezeken kívül viszont nem tudok igazán gyenge pillanatokat felsorolni. Immáron teljes egészében felvállalta a banda a metalcore stílust, szinte minden dalban van hörgés és breakdown, s Maria többször is kifejezetten sötét regiszterekben kalandozik (The Shades, Nightfall). Mindezek mellett viszont a melódiáké és a bivalyerős refréneké a főszerep. A legnagyobb húzó slágerek közé tartozik például a popos Nixy, a BMTH-ízű Cyclone vagy a lemezindító Deep Blue, de az érzelmesebb húrokat pengető Tidal Waves vagy a szomorkás Ebb and Flow is egyből megragad. A legtöbb szám rockos gitár és dob alapjait finom elektronikával színezi a csapat, minden motívumnak megvan a helye, funkciója. Nem kell persze bonyolult mintázatokra gondolni, a Future Palace esetében a mély gitárok, a dob és az elektronika, ergo a zenei alapok alapvetően a hangulatot teremtik meg Maria énekéhez: egyértelműen az énekesnő áll a főszerepben. Ő pedig a lelkét is kiénekli a dalokban, eddig legjobb formáját nyújtja - ennek egyik ékes példája a Resurge: ebben a számban álmodozó tiszta éneket, fortyogó hörgéseket, érzelmes üvöltéseket kombinál, hiba nélkül. Le a kalappal.

Aki kedveli Poppy aktuális lemezeit vagy az Architects dallamos dolgait, a Resurgence-szel sem fog mellényúlni. A németek egy határozott, jól megkomponált, szórakoztató, remek dallamokkal felvértezett nagylemezt alkottak 2026-ban. Várom az őszi koncertet Budapesten.

Kedvenc dalok: Cyclone, Tidal Waves, Deep Blue.

Pontszám: 8/10.

Nem tudom, követi-e még valaki a Five Finger Death Punch munkásságát. Én jó pár évvel ezelőtt, nagyjából a 2015-ös Got Your Six előtt engedtem el a fonalat, amit nem is vettem fel egészen a pár nappal ezelőtt megjelent Legacy-ig. Sajnos pár lemezt követően a csapat érdektelen, szabványosított pop metál termékgyártásra rendezkedett be, s ami még az első években ütős volt, az egy-kettőre futószalagon érkező, felejthető albumok masszájává silányodott.

Nem mondom, hogy bármikor izgalmas lett volna a zenekar világa, de az American Capitalist vagy a The Wrong Side of Heaven… azért tartalmazott pár bivaly nótát. Edzéshez, dühöngéshez kiválóan passzol a Menace, a Burn MF vagy a Back for More, az Under and Over It vagy a Lift Me Up pedig hibátlan stadionhimnusz, kár lenne tagadni. Ugyanakkor egy-két album után egyhangúvá vált a képlet: az öncélú/felesleges, puhára effektelt duplázó és a jellegtelen, gépies riffek egybefolytak, s a korábban még kapós énekdallamok sem másztak már a hallgató fülébe. Arról nem is beszélve, hogy a Kevin Churko segédletével kialakított szintetikus hangzás eltompította a dalokat.

Five Finger Death Punch

Kereskedelmi szempontból persze mindez mit sem számított: az FFDP a 2010-es évek egyik legsikeresebb metálzenekara volt, csaknem minden lemezük arany vagy platina státuszt tudhat magáénak. Báthory Zoltánék tehát megfogták az Isten lábát a fent leírt zenei recepttel, a sablonos gitárokra húzott aréna-rengető pop dallamok milliókat mozgattak meg és milliókat termeltek. S bár a 2022-es AfterLife már nem aranyozódott be (ez az első ilyen album a diszkográfiában), s az együttes már rég túlhaladt a zenitjén, a show-nak mennie kell tovább, így hát itt a friss lemez, a sorban már tizedik Legacy.

A lemez az első a banda húsz éves karrierje során, amit nem Churko kevert, helyette ezúttal Drew Fulk-ot (Knocked Loose, Motionless In White, stb.) ültették a produceri székbe. A játékidő mindössze 36 perc, ezzel a tíz dalos lemez az eddigi legrövidebb a csapat életművében. A borító a már megszokott vásári koponyás esztétikát követi, itt tehát meglepetés nincs. A két évtizedes pályát ünneplő lemezről a zenekart vezető Báthory egyébként úgy nyilatkozott, hogy ha csak egy lemezt kellene ajánlania, ami bemutatja a Death Punch világát, akkor az a friss korong lenne. Ezzel nem tudok vitatkozni, a banda zenéje ugyanis…

…maradt ugyanaz, mint eddig. A producer-csere nem hozott magával változást a hangképben, maradt a polírozott, műanyag stílus. A dalokon sem változtattak semmit Ivan Moody-ék, a bevált (megfáradt) formulát ismétlik - a legtöbb szám bármelyik korábbi albumról származhatna, nem tűnne fel senkinek. A zenei alapokról tehát nagyon nincs mit beszélni, kapaszkodónak maradnak a dallamok. Az első emlékezetesebb melódiára a negyedik, musical-es atmoszférájú Nails In The Coffin-ig kell várni, az epikus hangulatú nóta refrénjét eltalálták, nem vitás. Ugyanez elmondható még az Unscathed-ről is: a dalt olyan ultra-dallamos refrénnel szerelték fel, ami egy dance pop slágernek is jól állna. Még talán a klipes De Oppresso Liber is működhetne, ha nem érezném egy újrahasznosított Wrong Side of Heaven-nek…sajnos ezzel viszont a lista végére értem, a többi szerzemény számomra színtiszta töltelék. A gyermekkórussal megtámogatott Everybody Lies még a fillerek közül is kilóg, kínos szövegével és enervált hangszerelésével alighanem az album mélypontja. Azért is találom furcsának ezt a sok szürke nótát, mert Zoli úgy nyilatkozott, hogy mivel most sok idejük volt dalszerzésre, nagyjából harminc dal közül tudtak válogatni a lemezre.

Tekintve, hogy a recept nem változott, a verdikt a következő: aki eddig odáig volt a zenekarért, nem fog csalódni, aki pedig sosem szerette Zoliékat, azt a Legacy nem fogja meggyőzni. Valahol megértem őket, hiszen miért változtatnának azon, ami eddig bejött nekik? Konzisztens imázsukkal és biztonsági zenéjükkel bankot robbantottak, lett egy elhivatott rajongói bázisuk, körbeturnézták a bolygót már ezerszer. Újítást vagy kreativitást felesleges várni a csapattól, ők ezt tudják és kész. A kérdés tehát csak annyi, hogy ki vevő erre a zenére és ki nem. Ameddig van piac a Five Finger Death Punch lemezeire, az együttes kész szállítani a folytatást, ebben biztos vagyok - végül is ők “istenverte amerikai kapitalisták”…

Kedvenc dalok: Nails In The Coffin, Unscathed, De Oppresso Liber.

Pontszám: 5/10.

Az ezredfordulón aranykorát élte a post-grunge és a nu metal az Egyesült Államokban. E két alműfaj ötvözetében utazott anno a Breaking Benjamin, melynek legsikeresebb és alighanem legjobb lemeze augusztusban lesz kereken húsz éves.

A 2000-es években megjelent alternative metal / post-grunge platinalemezeinek panteonját gazdagítja a pennsylvaniai Breaking Benjamin Phobia című, idén augusztus 8-án huszadik születésnapját ünneplő korongja. Ez a nettó tizenegy számos nagylemez, bár elcsen néhány trükköt a post-grunge kelléktárából, - kiábrándult szövegvilág, ultrafogós dallam, lehangolt gitár - mégis inkább a modern metál felé húz. Valahol e tipikus amerikai zsánerek mezsgyéjén dülöngél, minőségét tekintve viszont egységes, szilárd, sallangmentes alkotás. A hatások egyértelműek; ahogy a zenekart vezető Benjamin Burnley fogalmazott egy interjúban:

Az album a csapat harmadik nagylemezeként látott napvilágot. Nem ez volt a banda első nagy dobása, a 2004-es  We Are Not Alone a platina-fokozatot ugyanis már egy évvel korábban megugrotta. Nem is csoda: a második korongot olyan slágerekkel pakolták tele, mint a So Cold, a Follow, a Sooner Or Later vagy a Billy Corgan-nel közösen írt Rain (a So Cold konkrétan milliós számban lelt gazdára kislemez formátumban az Egyesült Államokban). A banda stílusa tehát ekkoriban már körvonalazódott, mégis a Phobia-n tudott igazán kiteljesedni a Breaking Benjamin zenei képlete. Nézzük hát meg közelebbről az albumot.

A lemez felvételeire 2006 márciusa és májusa között került sor a New Jersey-ben található Barbershop Studios-ban. A munkálatokat David Bendeth felügyelte, az előző lemezhez hasonlóan. A banda felállása viszont annyiban változott, hogy Jeremy Hummel dobos kilépett az együttesből, helyére Chad Szeliga-t igazolták. Az anyag dalait a lemez címének megfelelően a frontember félelmei szőtték át, melyek közül Ben repüléstől való rettegése központi szerepet kapott. Nem véletlen tehát, hogy a borítón egy lebegő alak sziluettjét látjuk, ahogy az sem, hogy reptéri zajok hallhatóak a lemez intrójában. Burnley légi közlekedéstől való félelme egyébként olyannyira valós, hogy a frontember tengerentúli turnék esetében hajóval kel át az Atlanti-óceánon, rendszerint egy héttel korábban, mint zenésztársai.

A hangulatos intro és outro mellett tizenegy új dalt írt Benjamin a Phobia-ra. A frontember - bár ekkor még javában küzdött alkoholizmusával - dalszerzési képességeinek csúcsán járt ebben az időben. Ez nem költői túlzás, konkrétan minden dal sláger az albumon, extrém fülbemászó melódiákkal, letisztult szerkezettel, hatalmas refrénekkel. Néhol az érzelmesebb oldalát mutatja meg Burnley (pl. Breath, Here We Are), máshol metálosabb, tüskésebb formában tolmácsolja borongós gondolatait (Topless, Had Enough). Bár ezek a dalok is ütősek, számomra azok a számok váltak favorittá, amik perfekt egyensúlyt képeznek a két hangulat között. Ilyen az epikus hangulatú Dance With The Devil, a szép harmóniákkal felvértezett Unknown Soldier, vagy a bivaly breakdown-nal turbózott Evil Angel. Mind atmoszférikus, énekelhető, remek modern rock szerzemény. Na és akkor még nem is említettem a mega-rock sláger The Diary of Jane-t, ami az év egyik legnépszerűbb rock rádiós dala lett azonnal felismerhető, delay-effektes felvezető gitármotívumaival. A dal a Phobia első kislemezeként jelent meg és 2021-ben érte el a négyszeres platina minősítést (Spotify-on 840 milliós stream-nél jár jelenleg).

Mint azt korábban említettem, összességében inkább mondanám a lemezt modern / alternatív metálnak, mint poszt-grunge-nak. Mindkét műfajból kölcsönöz ugyan stílusjegyeket, és hiba nélkül ötvözi a kettőt, mégis a karcosabb hangulat uralja a nótákat (az Until The End-ben például kifejezetten groove-os riffeket is villant Burnley). Az LP dinamikája egyébként a játékidő végéig kifogástalan, a dalok zsigerien szólalnak meg, s egy pillanatra sem hagyják unatkozni a hallgatót. Emlékszem, felsős koromban ennek megfelelően szénné is hallgattam a lemezt, és azt kell, hogy mondjam, húsz év távlatából is tökéletesen működik a Phobia. Az idő igazolta, hogy a jól megírt dalok bizony állják az idő vasfogát.

Klasszikus 2000-es évek

A korong szédítő magasságokba repítette a csapatot, de nem hozta magával Ben kreativitásának hanyatlását. Sőt, a soron következő anyagot már józanul írta, a 2009-es Dear Agony pedig elődjéhez méltóan méregerős lett. Még a 2015-ben megjelent Dark Before Dawn-ra is került pár ütős sláger, s csak a 2018-as Ember-en kezdtem el érezni, hogy bizony kezd fogyni a szufla. A banda viszont a mai napig turnézik, új dalokat, lemezeket ír, s bár lehet, hogy nem releváns szereplő már a műfaj porondján (bár ennek némileg ellentmond a havi 9 millió hallgató Spotify-on) számomra egy megbízható, régi ismerős, akire mindig lehet számítani. A Breaking Benjamin egy sajátos, könnyen felismerhető, modern zenei világot hozott létre magának, amit érdemes megismerni. Bárkinek tudom ajánlani a Phobia-t, aki szereti a dallamos de szikár, egyenes, modern, amerikai hangulatú rockzenét, nem fog csalódni. Ugyanakkor annak is érdemes az albummal egy próbát tenni, aki még most ismerkedik a metállal; ez a fogós dallamokba burkolt dalcsokor ideális belépő lehet a nehezebb muzsikák világába.

Források: 

YouTube interjúk, Wikipedia, RIAA weboldal, Ultimate Guitar.

Talán kevésbé ismert tény a keményzenét kedvelők köreiben, hogy Corey Taylor első igazi zenekara nem a Slipknot, hanem a Stone Sour volt. A zenekar eddig hat nagylemezt jelentetett meg, közel azonos, magas színvonalú amerikai hard rockot tartalmaz mind. Mégis, ha ki kellene emelnem egyet közülük, mint abszolút favorit, alighanem az idén augusztus elsején húsz esztendős Come What(ever) May-re esne a választásom. A két évtizedes évforduló kitűnő apropó arra, hogy közelebbről is ismertessem a korong keletkezésének körülményeit és megnyerő kvalitásait, melyek révén kedvencemmé vált.

Iowa

Des Moines. Ebből az Egyesült Államok közép-nyugati részén fekvő, kukoricaföldek övezte városból indult minden. A kilencvenes évek hajnalán itt ült össze először Corey Taylor dalokat írni egyik cimborájával, Joel Ekman-nel, aki később a Stone Sour dobosa lett. Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk egy másik régi haver, Shawn Economaki, aki a basszusgitáros posztját töltötte be. Ekkortájt választották maguknak a Stone Sour nevet, amit egy whisky alapú koktél neve ihletett. A kirakós kezdett összeállni, ám az együttesnek még nem volt szólógitárosa. Bár Corey játszott ritmusgitáron, a szóló hathúros posztra egyelőre nem találtak megfelelő zenészt, így egy ideig több gitáros váltotta egymást a zenekarban, szinte koncertről koncertre. Végül ez a probléma is megoldódott, ugyanis 1995-ben feltűnt a színen Jim Root, aki hamar a banda oszlopos tagjává vált. Az e módon megszilárdult felállás, bár 1996-ban rögzített egy demólemezt, hamar megszűnt, ugyanis ‘97-ben egy másik helyi brigád, egy bizonyos Slipknot tagjai keresték fel Corey-t, hogy csatlakozzon hozzájuk. Corey eleget tett a kérésnek, ezzel pedig a Stone Sour átmenetileg parkolópályára állt (érdekesség, hogy a Slipknot Jim Root iránt is érdeklődött ekkor, ő azonban visszautasította az ajánlatot egyéb zenei projektekre hivatkozva - pár évvel később, ‘99-ben viszont már a Slipknot sorait erősítette).

Néhány esztendővel később, 2000-ben éledt újjá hamvaiból az együttes. Ekkortájt kereste meg ugyanis Corey-t egy másik régi ismerőse, Josh Rand, aki egyébként a Stone Sour-ban is játszott régebben alkalmi gitárosként. Rand több dalvázlatot hozott magával, melyen kettesben kezdtek dolgozni Taylorral. Miután egyértelművé vált, hogy működik köztük az alkotói kémia, gyorsan összehívták a régi csapatot (Ekman, Economaki, Root), s nekiláttak debütlemezük elkészítéséhez. Fun fact: Economaki-ért nem kellett messzire menni, ugyanis ő ebben az időszakban a Slipknot turnémenedzsere és színpadi koordinátora volt - hiába, nem nagy hely ez a Des Moines.

Mezei rockerek?

Debüt

A banda végül 2002-ben tudta kihozni első, Stone Sour névre keresztelt lemezét. A lemez megjelenéséhez kulcsfontosságú feltétel volt, hogy a Slipknot második lemeze, az Iowa kiadása és turnéztatása után pihenőre kényszerült. Ekkor már hatalmas bandának számított a kilenctagú metál-alakulat, és a konstans turnézás kimerítette a tagokat, kiélezte a feszültséget a zenészek között. Talán ebből a mérgező miliőből történő menekülés is késztette arra Taylort és Root-ot, hogy fellendítsék a Stone Sour karrierjét. A részben a régi demóból (Get Inside, Tumult, Take a Number), részben az újonnan írt dalokból összeállított album felülmúlta a várakozásokat. Két dala is Grammy-jelölést kapott, s az Egyesült Államokban bearanyozódott a korong. Végül sem a Get Inside, sem az Inhale nem kapott kitüntetést, de a dalok szilárd mementói volt annak, hogy valamire bizony rátapintottak Taylorék. A kémia valóban működött a tagok között, a riffek haraptak, a refrének egy pillanat alatt hatottak. Bár ez a két szám kapta a legnagyobb figyelmet a szakmától, a legnépszerűbb nóta kétségkívül a lemez balladája, a Bother lett.

Az emlékezetes, melankólikus melódiákra épülő dal a mai napig a zenekar egyik legnagyobb slágere. Ékes példája volt a Bother Taylor dallamérzékének és énekesi képességeinek: megmutatta, hogy a frontember nem csak ordítozni és dühöngeni tud, hanem bizony remek énektémákat is ír. Az albumon sorjáznak a jobbnál-jobb refrének és groove-os gitártémák; nem kétséges tehát, hogy a Stone Sour Corey és Jim számára lényegében az ő dallamos hard rock ambícióiknak adott teret, számukra egyfajta menekülésként, ellenpontként szolgált a Slipknot maszkok mögé zárt, agresszív, őrült világával szemben. A korong színvonalához természetesen szükség volt Josh Rand igényes, óvatos duhaj riffjeire is, melyek Root metsző szólóival kombinálva szolid alapot nyújtottak Corey énekéhez, ezzel megteremtve a banda sokszor kemény, mégis befogadható stílusának alapjait. Bár a lemez összességében nagyon jól sikerült, azért üresjárat is akadt rajta. Érződött, hogy a brigád jó úton jár - viszont muzikális kiteljesedésüket egyértelműen a második album hozta el.

Jöjjön bármi

Az új lemez anyagát Taylorék már 2003-2004 környékén elkezdték megírni, mialatt ismét a “nagy” zenekarral, a Slipknottal játszottak és annak harmadik, Vol. 3 (The Subliminal Verses) című lemezét turnéztatták. Stúdiózásra viszont nem kerülhetett sor egészen 2006 elejéig, amikor a Slipknot ismét pihenőre vonult, és Corey és Jim újfent a Stone Sour dolgainak szentelhette figyelmét. Ez a dinamika jellemezte egyébként később is a csapat alkotási menetrendjét: amíg a Slipknot pihen, a Stone Sour pörög, majd fordítva. Ennek az extrém sűrű munkatempónak persze később meglett az ára, na de ne siessünk ennyire előre - egyelőre 2006 januárjában járunk, a csapat pedig beköltözik Dave Grohl házi stúdiójába, a Studio 606-ba, hogy szalagra rögzítse új szerzeményeit.

A felvételek menedzselésére Nick Raskulinecz-et kérték fel. A producer ekkoriban már felkapott szakembernek számított, a Foo Fighters-szel rögzített One By One (2002) és az In Your Honor (2005) sztár státuszba repítette a szakmában. Adott volt tehát egy elhivatott, feltörekvő producer, akinek a Stone Sour rádióbarát metálja épp profilba vágott, készen álltak a dalok is…ám ekkor beütött a ménkű. Joel Ekman kisfiát ugyanis súlyos betegséggel diagnosztizálták, így az egyik alapító zenész kénytelen volt távozni a bandából, hogy a családjára fókuszálhasson. A csapatnak tehát új dobos után kellett néznie. Egy dal erejéig (30-30-150) a Godsmack ütőse, Shannon Larkin ugrott be, de az ő szerepe nem tartott sokáig, ugyanis Nick révén hamarosan megtalálták a tökéletes helyettesítést Roy Mayorga (ex-Soulfly) személyében. Bár Mayorga session zenészként érkezett a stúdióba, a felvételek befejeztével teljes értékű Stone Sour taggá avanzsált. A Come What(ever) May végül 2006 április elejére nyerte el végleges formáját, s augusztus elsején került a boltok polcaira.

A sztenderd CD-re egy tucat nóta került fel, összesen közel ötven perces játékidővel. Bár elsőre hosszúnak hangzik ez az időtartam egy rocklemeznél (nálam a negyven perc körüli az ideális hossz), ebben az esetben szinte elrepül ez a szűk óra, mivel gyakorlatilag nincs üresjárat az albumon. Már a korongot indító 30-30-150 szélvész-tempóval söpör végig a hallgatón, letaglózó dobokkal és mérgesen méregerős refrénnel. Tempós, pusztító, mégis énekelhető: a Stone Sour egyik koncert-alapköve megjelenése óta. Ez a szám jelent meg első kislemezként az albumról, s újabb Grammy-jelölést eredményezett; a legjobb metál előadás kategóriában a díjat viszont végül a Slayer happolta el Taylorék elől 2007-ben. A folytatásban érkezik a címadó, ami egyértelműen a kedvenc dalom a lemezről. A gitárriff egyszerűen hibátlan, tele van energiával, s kíméletlen svunggal ragad magával. A kiállásokkal és tamokkal tarkított verzék hatásosak, a refrén ismételten tízpontos, a szöveg pedig frappánsan fogalmazza meg az akkoriban hanyatló Bush-rendszer velős kritikáját. A Hell & Consequences tovább fokozza a metálos élt, úthengerként gyaluló duplázóval és egy zakkant, keleties gitárszólóval. Utóbbit egyébként Josh jegyzi, aki saját bevallása szerint ehhez a szólóhoz a (leginkább csak nevében) magyar moll skálát használta fel az egzotikus hangzás érdekében. Mondanom sem kell, az énektémák itt is rendben vannak, Corey dühös, de kiforrott dallamokkal operál. A műsor első harmadát a sillyworld higgadtabb, erősen rock-rádió-centrikus refrénjei zárják. Bár könnyebb hangot üt meg ez a dal az első három tétel súlyosságához képest, így is van volumene, ereje, a szám végére írt  szóló pedig stílusosan zárja le a nótát.

E kis pihenő után a Made of Scars szó szerint felrázza a hangulatot. Egyszerű, lendületes riff adja a dal velejét, amit a Jóisten is arra teremtett, hogy nagy tömegek ugráljanak rá, miközben torkaszakadtukból üvöltik a refrént. Telitalálat. Rokon stílust képvisel a Reborn is, bár ebbe a lehengerlő metál himnuszba jóval több harag szorult: a csapat érdesebb oldalát villantja fel hörgős-kiáltós refrénjeivel. A Your God a szinte rap-metálos felvezetésekkel, Root ízes gitárharmóniákkal díszített szólójával és Corey szokás szerint fogós dallamaival ismét egy hard rock bomba. Ha pedig már fogós dallamokról beszélünk, nem lehet elmenni szó nélkül a második etap zárótétele, a Through Glass mellett. Ez az őszinte, társadalomkritikus, mégis habkönnyű pop-rock dal a mai napig a banda legismertebb száma (Spotify-on csaknem félmilliárd letöltésnél jár). Nem is csoda: eszméletlen fülbemászó, hallgattatja magát, egy amerikai rock DJ legszebb álma. Lehet rá akár a sillyworld nagytesójaként is tekinteni, nem kétséges, hogy Corey ballada-szerző zsenijének csúcsa. A nóta keletkezésének története, mint az a legnagyobb számoknál lenni szokott, kevésbé különleges. Corey emlékei szerint egy balszerencsés vacsorát követően ételmérgezést kapott, s betegen feküdt a hotelszobájában egy turné során. Épp az MTV Europe csatornát nézte, és annyira felbosszantotta a műanyag popzene, amit hallott és látott, hogy írt egy zeneipart kritizáló dalt - így lett tehát a Through Glass. A szám kislemezes megjelenését követően hét hétig vezette a Billboard Hot Mainstream Rock Tracks listáját, 2017-re pedig platina fokozatot ért el Amerikában.

A műsor utolsó harmada ismét a három durvulás - egy ballada szerkezetet követi. A Socio püfölős refrénjével, szimpla dalszerkezetével talán a lemez legmegúszósabb nótája, de még így sem tekinthető fillernek. A 1st Person nyújtja az album legmetálosabb négy percét, szélvészgyors, precíz riffeléssel, duplázóval, hörgésekkel. Ideális pogóra, mosh pitre, headbang-re, ízlés szerint. A Cardiff ezzel szemben egy lassú, vontatott, elszállós szerzemény, kevés fogódzóval. Borongósan vezet át a zongorával előadott Zzyzx Rd. kicsit kiégett lírájába, ami bár enyhén rock-giccsbe hajlik, a szép szóló és az önazonos dalszöveg megmenti.

Mérleg

Ez a tizenkét dal alkotja tehát a Come What(ever) May-t. Az összkép változatos: zúzások, rádió-rock, groove-os hard rock. Miben rejlik tehát a lemez sikere és népszerűsége, mi teszi klasszikussá? Véleményem szerint elsősorban a konzisztens minőség. A gitármunka tényleg kivételes a lemezen, Rand és Root duója zsigerien szállítja a jobbnál-jobb riffeket, szólókat, egyéb motívumokat. A szakirodalom szerint egyébként nagyjából így nézett ki a munkamegosztás a hathúrosok között: Rand a banda riffgyárosa volt, a feszes alapok felelőse, míg Root szólómunkájával és díszítésekkel egészítette ki a dalokat. Kettejük kémiája esszenciális összetevője volt az album sikerének. A minőség másik fő összetevője pedig egyértelműen Corey Taylor dalszerzői kiteljesedése. Az énekesen érződik, hogy elemében van, ösztönösen jó szövegeket és melódiákat ír, megvalósítja a Slipknot keretein belül nem feldolgozható ötleteit. Dallamérzéke kivételes; míg az első lemezen csak képességeinek felszínét kapargatta, itt lényegében fejest ugrik a jobbnál-jobb énektémákba. Roy Mayorga igazolása is szerencsés döntés volt, a metálon edzett dobos óraműpontossággal, vad hévvel játszik a korongon, betonbiztos erőt és alapot kölcsönöz a daloknak. 

Végül a hangkép is bivalyerős, Nick bizony jó munkát végzett: Economaki basszusa végig tisztán hallható, a riffek tépnek, a vokál öblös, telt.

A minőség mellett a befogadhatóság a másik faktor. A Stone Sour megtalálta azt a tökéletes zenei szegmenst félúton a rock és a metál között, ami elég kemény egy nu metalon nevelkedett metálosnak, dallamossága miatt viszont még befogadható egy átlagos rockernek is. Nyilván nem találták fel a spanyol viaszt, láttunk már több hasonló zenekart (pl. Breaking Benjamin, Alter Bridge, Drowning Pool), ami ebben a műfajban utazott, mégis, olyan színvonalon kevesen tudtak alkotni, mint a Stone Sour. Emellett jókor voltak jó helyen, a 2000-es évek közepe ugyanis vitán felül az amerikai modern hard rock / post-grunge virágkora volt, széles tömegek szomjazták a félmetálos, énekelhető rockzenét. Nyilván a Slipknot világhírneve sem ártott a banda ázsiójának, bár szerintem Slipknot nélkül is sikeresek lettek volna Taylorék.

A lemez utóélete a fenti állításokat igazolja. A Come What(ever) May a mai napig a zenekar legtöbb példányban eladott lemeze, az USA-ban platina státuszt ért el, a Billboard-on pedig a legjobb rock lemezek listáját vezette. A csapat alaposan megturnéztatta az anyagot, majd ismét jött egy új Slipknot-album, ezután új Stone Sour, és ez így ment még jó néhány évig. A 2010-es Audio Secrecy ultradallamos lett (egyeseknek talán túl híg is, nekem “titkos” kedvenc), a The House of Gold and Bones duplalemez viszont visszatért a szúrósabb stílushoz, és közel hibátlanra sikerült. 2014-ben aztán Jim Root belefáradt a zenekarok közti szaladgálásba és kilépett; de a többiek folytatták, a 2017-es Hydrograd pedig szintén egy kerek rocklemez lett, rengeteg slágerrel. Minden albumról sok favoritot tudnék megnevezni, de az egész diszkográfiát tekintve mégis úgy tűnik, hogy a Come What(ever) May volt a fordulópont, az etalon, amihez lehet mérni a brigád többi alkotását. Talán nem ez a legambíciózusabb munkájuk, de ez a legfontosabb: ezzel az LP-vel találtak magukra és öntötték formába stílusukat. Nem is kérdés, hogy a lemeznek bérelt helye van minden rocker alapgyűjteményében.

Stone Sour, 2006 (B-J): Josh Rand, Roy Mayorga, Corey Taylor, Jim Root, Shawn Economaki

Források:

Wikipedia, YouTube (interjúk a tagokkal), Metal Insider, Google.

Talán nem állítok égbekiáltó sületlenséget, ha azt mondom, a Thin Lizzy nem tartozik a legismertebb klasszikus rock zenekarok közé. Az ír együttes fennállásának bő egy évtizede alatt közel sem ért el olyan elsöprő sikereket, mint a kortárs Deep Purple vagy a Led Zeppelin, mindazonáltal öröksége számos zenekart ihletett meg és formálta a rock hangzásvilágát. A banda továbbá nem egy örökérvényű dallal gazdagította a műfajt és szolgált példaképként más, akkoriban feltörekvő ír együttesnek. Egyik legkiválóbb, s több szempontból legfontosabb nagylemeze, a Jailbreak idén tavasszal ünnepelte ötvenedik születésnapját - az évforduló kapcsán járjuk hát körbe a lemez születésének körülményeit, a korong dalait és hatását, s helyét az életműben.

A Thin Lizzy-t a hatvanas évek végén alapította Dublinban Phil Lynott (basszusgitár, ének, fő dalszerző), Brian Downey (dob), Eric Bell (gitár) és Eric Wrixon (billentyűk). Wrixon hamar távozott a bandából, így a srácok trióként folytatták a zenélést. A háromfős felállás egészen 1974-ig kitartott; ezekben az években a csapat három nagylemezt (Thin Lizzy, Shades Of A Blue Orphanage, Vagabonds Of The Western World) adott ki, különösebb kritikai és kereskedelmi visszhang nélkül.

Phil Lynott és Eric Bell a színpadon

Ezeken a lemezeken a banda egyértelműen az útkeresés jeleit mutatja. A dalokban keveredik a pszichedelikus rock, a folk, a blues, a hard rock, hol jobb, hol felejthető egyveleget alkotva. Bár az együttes a kezdetektől fogva rengeteget koncertezett és rendkívül erős élő produkciót alakított ki, a lemezek nem igazán fogytak, tehát a valós kereskedelmi siker elmaradt. Márpedig legyen egy zenekar élőben bármilyen jó, ha nincs bevétele és nem jut el a szélesebb közönséghez, félő, hogy idő előtt le kell húznia a rolót. A Thin Lizzy viszont szerencsére Fortuna kegyeltje lett e nehéz időszakban, túlélését ugyanis egy váratlanul nagy sikert elért sláger biztosította: ez volt a Whiskey In The Jar. 

A dal egy 17. századi ír népdal átdolgozása volt, emlékezetes elektromos gitármotívumokkal megspékelve. Eleinte maga a zenekar sem hitt a feldolgozás sikerében, a kiadó viszont kitartóan promotálta, így először Írországban, majd az Egyesült Királyságban és Európa-szerte a slágerlisták élére került a szerzemény. A sláger nyomán a bandát turnékra, tévés szereplésekre (pl. Top of the Tops) szerződtették, így jövője átmenetileg biztosítva volt. Hamarosan azonban gyökeres változásokra is szükség volt ahhoz, hogy Lynotték bebetonozzák magukat a rock élvonalába.

A változás pedig hamarosan be is következett: Eric Bell kilépett a zenekarból, a helyére pedig két új gitáros érkezett. A kaliforniai Scott Gorham és a fiatal skót Brian Robertson belépése megalapozta a banda friss, ikergitáros harmóniákra építő hangzását, és új lendületet adott a csapatnak. A Thin Lizzy kiadót is váltott, azonban a soron következő két nagylemez, a Nightlife (1974) és a Fighting (1975) még mindig nem hozta el a várva-várt áttörést. Ezeken az anyagokon viszont már tetten érhető a gitárosok által tesztelt, részben az Allman Brothers által is ihletett új sound - az új dupla gitáros jegyekre remek példa az ekkoriban született Wild One vagy a For Those Who Love To Live. John Alcock, a zenekar egykori producere a következőképpen nyilatkozott erről az időszakról:

Fordulóponthoz érkezett tehát a zenekar: villantaniuk kellett az új lemezükkel, különben nagy valószínűséggel a homályba merülés várt rájuk. A friss korong felvételei 1976 januárjában kezdődtek, méghozzá a The Who Ramport elnevezésű londoni stúdiójában. Ez volt az utolsó lemez, amire a Phonogram kiadó leszerződött a csapattal, és már a hatodik a sorban, így meglehetősen nagy nyomás nehezedett a tagokra, hogy végre bizonyítsanak. A stúdió egy egykori templomban volt berendezve, relatíve kieső helyen, Battersea kevésbé felkapott részén. Mivel a környék nem igazán nyújtott szórakozási lehetőségeket, a banda fókuszáltan tudott dolgozni, és mintegy három hét alatt végzett is a felvételekkel.

Kulcsfontosságú volt a dalok szempontjából, hogy a Gorham-Robertson páros a lemezen egy egységként, összehangolva tudott játszani, gitárharmóniákkal díszített játékuk végleg megszilárdult. Brian Downey:

A klasszikus felállás: Brian Downey - Phil Lynott - Scott Gorham - Brian Robertson

A lemezre végül kilenc dal került fel. Az albumindító és címadó Jailbreak egy faék-egyszerűségű, de emlékezetes, méregerős riffel rúgja be a műsort. A szám gyakorlatilag a zenekar akkori lelki világát tükrözi szövegében: “See the boys and me mean business / Bustin’ out dead or alive”. A dalhoz egyből megjegyezhető, szolid refrént is kanyarított Lynott, igazi slágerrel indít tehát a lemez. Az Angel From The Coast szellősebb, sodró folyású nóta, a középrészen szép harmóniákkal és szólóval. A hármas Running Back tovább puhítja a hangulatot, gyakorlatilag egy fogós, habkönnyű popdal, aminek ragadósságát egy barátságos billentyűs melódia adja. Bár a forma könnyed (még lágy szaxofon dallamok is kerültek a kompozícióba) a mondanivaló kevésbé, ugyanis Lynott fájdalmas szakítása ihlette korábbi barátnőjével. A billentyűs részeket egyébként egy Tim Hinkley nevű session-zenész játszotta fel. Az alapjáraton is nyersebb, karcosabb stílust képviselő Brian Robertson-nak olyannyira nem tetszett ez a puha, popos megközelítés, hogy nem is volt hajlandó gitározni a dalban. A Romeo And The Lonely Girl visszatér a rockosabb formulához, de csak óvatosan: a kissé félszeg refrén ellenére hangulatos nóta, és a gitárosoknak is lehetőségük nyílik villantani pár technikásabb fogást. Érdekesség, hogy a kiadó ezt a dalt szerette volna megjelentetni első kislemezként az albumról.

A galoppozós basszusra építő, hosszabb intróval toldott Warriors már a banda hard rockos oldalát mutatja meg, villódzó, svunggal megdörrenő gitármunkával, határozott, feszes riffeléssel, s szinte metálos szólóval. Telitalálat, pláne a nóta végére illesztett, velős jammeléssel kiegészítve. A B oldalt a Lizzy alighanem legnagyobb slágere, a The Boys Are Back In Town nyitja. A dal  igazi utcai himnusz, történetmesélős verzékkel, arénákban közösen énekelhető refrénnel, és zakatoló, emlékezetes harmóniákkal. A nóta szövege összegzi a zenekar markáns, utcai, kocsmázós imázsát, mely a lemez több dalában is visszatér. A Fight Or Fall ismét nyugodtabb vizekre evez, s egyfajta amerikai, soft rockos stílusban keretezi Lynott afro-amerikai gyökereinek mibenlétét fejtegető szövegét. Kellemes, atmoszférikus darab. A Cowboy Song marad az amerikai, vadnyugati vonalon; dinamikus, okos felépítésével (intro, rock and roll, elhalkulás, bombasztikus visszatérés), masszív refrénjével valódi Lizzy klasszikus. Zárásként az utcai lázadók világától eltávolodva, igazi kelta harcosként érkezik a dob-vezérelt, a későbbi New Wave Of British Heavy Metal stílusjegyeit kidomborító Emerald. A dalban ismét remek gitártémák, harmóniák hallhatók, melyek szilárd alapot nyújtanak a legendás ír hősöket megéneklő szöveghez. Lynott-ot egyébként mindig is érdekelték az ír mítoszok és legendák - nem egy dalt szentelt a témának (pl. Eire, Roisin Dubh (Black Rose): A Rock Legend).

A Jailbreak borítóját a csapattal számos más lemezen együtt dolgozó Jim Fitzpatrick tervezte. A képen a zenekar egy gonosz, Overmaster néven futó karakter által uralt videójátékból “menekül”. A grafikán is megjelenő lázadás, szabadulás tematikája átitatja az albumot. Ugyanis, bár végül nem teljesen valósult meg, eredetileg konceptlemezként képzelte el a banda vezére a Jailbreak-et. Lynott:

A mindössze 35 perces lemez 1976 március 26-án látott napvilágot, s csakhamar valóra váltotta a zenekar álmait. Áprilisra már toplistás volt az Egyesült Királyságban, nyár elejére pedig már az Egyesült Államokban is hullámokat gerjesztett. Utóbbi elsősorban a The Boys Are Back In Town-nak volt köszönhető, amit az amerikai rádiók előszeretettel játszottak. Talán azért is talált be az amerikai közönségnél a dal, mert hasonlított az ottani heartland rock-hős Bruce Springsteen dalaira, már ami a történetmesélős, hétköznapi sztorikat feldolgozó éneket illeti. Akármi is volt az oka, a banda szekere meglódult az USA-ban, s hirtelen az A-ligában találták magukat Lynotték. Az amerikai álmok azonban gyorsan összetörtek, ugyanis a Rainbow-val közös turnén Lynott-ot hepatitisszel diagnosztizálták, így le kellett mondaniuk fellépéseiket, s hazarepültek Angliába (a lemez így is bearanyozódott a tengerentúlon). Gorham:

Koncert közben. Lynott basszusgitáros mozdulatai igazi show-elemként szolgáltak

Bár az amerikai áttörés meghiúsult, otthon sztár-státuszba repítette a Lizzy-t a Jailbreak. Brian Downey:

A gárda hírneve  ezzel a lemezzel végleg bebetonozódott, a kiadó pedig 750 ezer dolláros albumonkénti előleget ajánlott fel nekik, így anyagilag is szilárd talajon álltak végre. A sok éven át tartó koncertezés, utazás, turnézás meghozta tehát gyümölcsét, Lynotték szó szerint kitörtek a ketrecükből. Ami talán egyből szembetűnik a korong hallgatása közben, az az a tény, hogy Lynott ekkorra érett meg igazán, mint dalszerző. Bár szövegei korábban is igényesek voltak, a dalok szerkezete, felépítése nem volt koherens - ezúttal viszont egytől-egyig precízen megírt, lekerekített, célirányos nóták kerültek az albumra. Utóbbiban természetesen nem csak Lynottnak, hanem a Gorham-Robertson duónak is fontos szerepe volt, mint azt korábban is taglaltam. A Jailbreak tehát a Thin Lizzy fénykorának kezdetét fémjelezte. Az írek megtalálták identitásukat, egyedi hangjukat, s így a soron következő lemezekkel - bár nem mind készült ugyanazzal a felállással - ugyancsak sikert tudtak aratni, s gyarapítani tudták a klasszikus rock legjobb lemezeinek sorát (nekem személyes kedvencem az 1979-es, Gary Moore-ral rögzített Black Rose és az 1980-as Chinatown).

The Boys Are Back In Town

A Thin Lizzy-t sokszor méltatlanul alulértékelik és kihagyják a rock nagyjainak sorából, pedig abszolút megérdemlik az elismerést. Zenei / úttörő hatásuk a későbbi sztárzenekarokra, pl. az Iron Maiden-re, Metallicára vagy a U2-ra tagadhatatlan. Lynott karizmája, a gitárosok ízes harmóniái, a közösen énekelhető refrének, a banda vehemens elő teljesítménye mind igazolják, hogy a Lizzy a klasszikus hard rock egyik kiváló “harcosa” volt - a Jailbreak pedig fél évszázad elteltével is időtállóan mutatja be ennek a remek csapatnak a legszebb éveit. Jelentőségét mi sem példázza jobban, mint az alábbi idézet Gorhamtől:

Források:
Graeme Thomson: Cowboy Song: The Authorised Biography of Philip Lynott (2016)
The Thin Lizzy Story - Full Music Documentary
Musicradar.com

Kedd este kisebb nemzetközi metalcore-fesztivál volt a Papp László Sportarénában: három felkapott együttes, az Architects, a Landmvrks és a President szolgáltatta a talpalávalót, így az érdeklődők látleletet kaphattak a műfaj kurrens áramlatairól. A fő fellépő természetesen az Architects volt, az ő lemezbemutató turnéjukon vett részt a másik két brigád. Az angolok már ismerősek a fővárosban, számtalanszor léptek már itt fel, a francia Landmvrks még csak egyszer, a President pedig először tette nálunk tiszteletét.

Az elnök emberei

Tavaly újabb titokzatos előadó bukkant fel a keményzenei (?) térképen a President formájában. Az angol zenekar annyira új, hogy eddig mindössze egy hat számos EP jelent meg tőlük tavaly szeptemberben, mégis extrém felkapottak lettek, valószínűleg nem kis részben annak köszönhetően, hogy ők is a manapság népszerű rejtélyeskedő-maszkhordó stílust választották, melyet metálos gitárokkal kevert popzenével párosítottak. Ismerős a kombináció? Nem véletlen - a President ugyanis próbálja koppintani otthoni nagytestvérét, egyelőre viszont megmarad a szegény ember Sleep Tokenjének. A banda középpontjában a magát nemes egyszerűséggel Elnöknek hívató srác áll, kiegészülve a Heist nevű gitárossal, Protest nevű basszerral és Vice dobossal. A King of Terrors debüt-EP-n szereplő dalokat viszont mind az Elnök Úr írta és játszotta fel, így inkább tekinthető ez egy egyszemélyes projektnek (legalábbis egyelőre).
President

A President imázsát olyan profin ollózta össze arctalan zenészünk, hogy a csapat már debütálásának évében sold-out turnét tudott lekötni, s csakhamar a Kerrang címlapjára is felkerült (fun fact: a tavalyi Download-on úgy léptek fel, hogy még hivatalosan egy számuk sem jelent meg). Ijesztő, '50-es évek fehér politikusait idéző maszk, feketébe öltöztetett zenészek, világító neon-kereszt, ködös utalások a neten: hype-generátor kimaxolva. Na de ha a cirkuszi kellékeket elhagyjuk, mi is marad valójában? R'n'B-s, popos, fülbemászó melódiák, zére hangolt gitárokkal színezve. Akadnak amúgy stabil dalok, a Fearless, RAGE, vagy a Destroy Me simán működik - így kíváncsian vártam, hogy élőben ütnek-e ezek a nóták - az Arénában lejátszott 25 perces szett viszont távolról sem nyűgözött le.

A pontban hétkor indított koncert a fentebb említett EP hat dalából állt. A színpadon díszlet gyanánt mindössze egy pulpitus és egy vörösen izzó kereszt volt. Az eltakart arcú zenészek szinte mozdulatlanul tették a dolgukat, az öltönyös Elnök pedig fel-alá járkálva tolmácsolta dalait. Kommunikáció nem volt (rontaná is a banda misztikusságát), s egy wall of death-re sor került ugyan, a dalok mégsem tudták igazán fellendíteni a hangulatot - a kemény részeket gyorsan váltották a negédes dallamok, egész egyszerűen nem volt svungja a történetnek. A frontember hangja (talán túlságosan is) kifogástalanul szólt, minden mozdulata óvatos, kimért volt, s épp ezért a produkció kissé lelketlen, polírozott, szinte műanyag hatást keltett. Nyilván egy hatszámos bandától sokat még nem lehet várni, de ahhoz képest, hogy mekkora füsttel ég az együttes neve, a valóságban ez még elég kezdetleges, mondhatni zsarátnoki szint - meglátjuk, mennyire futja még a jövőben az Elnök Úr kurázsijából.

A francia kapcsolat

A 2014-ben, Marseille-ben alakult Landmvrks szemtelenül fiatal csapat, de már negyedik nagylemezüket adták ki 2025-ben, az elmúlt években pedig a metalcore legújabb üdvöskéivé avanzsáltak. A tavalyi The Darkest Place I've Ever Been már szakmai körökben is sikert aratott - felkerült az én éves toplistámra is: ragadós refrének, brutális breakdown-ok, nu metállal és francia rapbetétekkel fűszerezett metalcore dalok - az album egy friss, lendületes, erőtől duzzadó alkotás. Ezek után nem is csoda, hogy alig vártam, hogy élőben is láthassam a csapatot.
Landmvrks

Az ötösfogat negyven percet kapott a főzenekar előtt, ami kilenc számra volt elég. A srácok a friss lemezről és a 2021-es Lost in the Waves-ről válogattak, a setlist változatos, izgalmas volt, üresjárat nélkül. Külön kiemelném a La Valse Du Temps-t, mely borongós tiszta dallamaival és epikusságával magával ragadó volt; illetve a Sulfur-t, melynek menetelős, kalapácsolós riffjei tetőtől-talpig átmozgatták a csarnokban megjelent közönséget. Pörgött a mosh pit, a wall of death, a nóták izmosan dörrentek meg, a bandatagokon pedig látszott, hogy imádják amit csinálnak, teljes erőbedobással zenéltek. Florent Salfati frontember könnyedén hozta a Chester-es kiáltásokat, tiszta éneket, és persze a röfögős hörgést is, a többiek pedig lehengerlően szaggatták húrjaikat, dobjaikat. Üdítő volt a franciákat hallgatni a President után, a produkció lélegzett, élt, sugárzott az energiától. A Landmvrks fellépése visszaadta a hitemet a fiatal metalbandákban, merci beaucoup, csak így tovább!
Fotó: Réti Zsolt, RockStation

Brighton Rock

A metalcore színtéren veteránnak számító brit brigád, az Architects tavalyi nagylemezének, a The Sky, The Earth & All Between-nek a bemutató turnéja kapcsán érkezett Budapestre. Bár első lemezük idén már húsz éves lesz (!), jómagam csupán az utóbbi pár esztendőben kerültem velük közelebbi kapcsolatba. Korai kiadványaik még nyersebb, szúrósabb, keményvonalasabb zenét tartalmaztak, de őket is elérte a dallamosodási hullám, így fokozatosan nyitottak a nagyívű refrének felé. Utóbbi pár lemezük már igazi slágeres metalcore, magabiztos dallamokkal, világvége hangulattal, szilárd gitárriffekre és breakdown-okra alapozva. A '25-ös korong nálam simán az óévi termés egyik legjobbja, de a For Those That Wish To Exist-et is kiválónak találom.
Architects

Az újoncok performanszai után, a Queen Don't Stop Me Now legendás slágerét követően, pontban kilenckor kezdődött a "rutinos rókák" műsora. Nagy szerencsémre a setlist felét az új dalok tették ki, az 'Existről is volt négy szám, a legrégebbi dalok pedig a '14-es Lost Forever // Lost Together-ről származtak, tehát a banda dallamosabb (s valószínűleg népszerűbb) munkái voltak előtérbe tolva az este folyamán. Persze azért ne gondolja senki, hogy finomkodtak a srácok: a nóták majd' felrobbantották az arénát, a csapat zúzott, darált, kalapált, tépett, döngölt, betonozott, egyszóval darabokra szedte a helyszínt.

A színpadképet minimálra hangolták, a banda nevén kívül nem is volt más díszlet - hozzáteszem, nem is hiányzott. A reflektorok fényjátéka ugyanis tökéletesen működött, hangulatot teremtett és kiemelte a zene sajátosságait, kiegészítve azt; különösen hatásos volt pl. a Whiplash vagy a deep fake alatt. Az Építészek pedig feszesen, tapasztalatukhoz méltóan magas színvonalon játszottak. Sam Carter énekes ugyan egy-két helyen enyhén hamisan énekelt - a bonyolultabb tiszta dallamokra gondolok itt elsősorban - összességében így is magabiztos teljesítményt nyújtott. Hörgés-stílusát ugyan kicsit szokni kellett, és mintha neki is kellett volna pár trekk, hogy bemelegedjen, de mire a buli beindult, nem volt gond.
Fotó: Réti Zsolt, RockStation

A hangulat márpedig hamar elszabadult: a közönség pogóban gyilkolta egymást, ment a crowd surfing, a mosh pit, ugrálás, headbang - volt itt minden, mint a búcsúban. A rajongók teli torokból énekelték a refréneket, ha kellett, ugráltak (Meteor), ha kellett, zseblámpával integettek (Everything Ends), s két kanállal habzsolták a show-t. Az új dalok hiba nélkül működtek (hiszen ízig-vérig stadionhimnuszok), a kemény és elszállósabb etapok pedig ügyesen válogatva, jó dinamikával követték egymást. Számomra fénypont volt a Curse (egyik kedvenc dalom tavalyról), a Florent Salfatival közösen előadott Brain Dead, illetve a kétszámos ráadást záró Animals, ami olyan súllyal mennydörgött, hogy azt Thor is megirigyelné.

A közönséggel való kommunikáció rendben volt, az pedig külön tetszett, hogy Sam jóságos mentorként promózta a két előzenekart (ezt egyébként a Landmvrks is megtette, frontemberük ugyanis President-es pólóban lépett fel). A nettó 80 perces műsorban benne volt minden, ami egy metalcore-bulihoz kellett, headbang-re bőven volt lehetőség, a refrének betöltötték a csarnokot, egyszóval az Architects jött, látott és győzött.

Summa summárum, élvezetes, szórakoztató est volt ez - változatos, izgalmas koncertekkel, jó dinamikával, és vérbő metáldalokkal. Sok ilyet még!

Az angliai Kid Kapichi tavaly elvesztette tagsága felét, májusban ugyanis Ben Beetham gitáros és George MacDonald dobos kilépett a zenekarból. A hivatalos verzió szerint a zenészek új kreatív lehetőségek, projektek után néznek az együttes hajójának elhagyását követően - így pedig a duóvá soványodott John Wilson énekes-gitárosra és Eddie Lewis basszerra vár a kérdés: hogyan tovább?

Eddig a pontig a banda nem tudott hibázni. Három megjelent nagylemezük frappáns, maró gúnnyal nyakon öntött, modern punk rockslágerek gyűjteménye - velős dalaik egyszerre szórakoztatnak és gondolkodtatnak el. A hastings-i szigetlakók sírva nevetnek a hétköznapok szürkeségén, görbe tükröt mutatnak hazájuknak, és megéneklik a hajnali részegség ködös delíriumát. Számomra a második etap, a 2022-es Here’s What You Could Have Won a kedvenc, de a minőség a többi albumon is konzisztens. A banda élő teljesítményére sem lehet panasz, legalábbis nekem ez a tapasztalatom: pár évvel ezelőtt a Dürer Kertben sikerült elcsípnem őket, s fellépésük kompakt, erőteljes, energikus volt. A banda stílusa valahol Frank Carter punk-rockja és a Viagra Boys polgárpukkasztó zsánere közt lebeg, előbbinél politikusabb, utóbbinál feszesebb - engem elsősorban a friss, ironizáló szövegeikkel, lendületes tempóikkal, illetve lezserül emberközeli kisugárzásukkal vettek meg.
Kid Kapichi

Ben és George tavalyi távozása szerencsére nem volt nagy hatással az új lemezre, ugyanis azt még négyfős zenekarként rögzítették. A fellépések miatt viszont új tagokat kellett verbuválnia Wilson-éknak - ezen a téren sem ütköztek nagyobb akadályba, hiszen két ismerős zenész-kolléga, Lee Martin (gitár, ex-Saint Agnes) és Miles Gill (dobok - korábban Miles a banda dobtechnikusa volt) személyében hamar új társakra találtak. Így tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy a régi tagok már nem szerepelnek a bandával, az újak pedig még nem, az új lemez a régi felállás munkája, de élőben már a friss legénység adja őket elő. A két fő dalszerző eddig a Wilson-Beetham duó volt, s bár a szövegekért felelős Wilson maradt, kérdéses, hogy a továbbiakban mennyire tud majd az átalakult struktúrában együttműködni társaival. Na de ez még (szó szerint) a jövő zenéje - egyelőre foglalkozzunk a 2026. január 16-án megjelent nagylemezzel, a Fearless Nature-rel.

Ami talán elsőre feltűnt a korong hallgatása alatt, az a megváltozott hangulat volt. Természetesen akadnak továbbra is pörgős punk-támadások, azonban a legtöbb nóta komolyabb atmoszférával, introspektív szövegekkel bír. Tudvalevő, hogy John nehéz időszakon van túl, mentális problémákkal és magánéleti gondokkal egyaránt meg kellett küzdenie a közelmúltban - ez pedig, mintegy terápiás jelleggel, tükröződik a dalok szövegeiben is.

A Leader of the Free World ennek megfelelően baljósan, lappangó intenzitással, kísérteties melódiákkal nyitja meg a műsort. Az Intervention aztán felpumpálja a tempót, de ez sem a szokásos Kapichi-punk, sokkal inkább Nine Inch Nails-féle szúrós indusztriál rock. Ugyanez a rideg hangár-atmoszféra hatja át a Shoe Size-ot is, mely az előzőhöz hasonlóan hideg, mechanikus nóta, ennek ellenére van benne dög. Az első szám, amely a korábbi Kapichi-t idézi, az a négyes Stainless Steel, bár ez is csak óvatosan - a gyilkos basszus dallam és a visszafogott, de magabiztos gitár-riff viszont magáért beszél.

A Worst Kept Secret aztán ismét magával ránt a depresszív, beforduló gondolatok világába - lehangoló, mégis fülbemászó refrénnel, mely szomorú hangulata ellenére könnyen befúrja magát az ember agyába. Az út pedig továbbra is lejt:  a Dark Days Are Coming már kifejezetten komor, szinte horrorfilmes hanghatásokkal. Alighanem itt érjük el az album legmélyebb bugyrait, a folytatás ugyanis már kicsit lazább: a Patience britpopos színekkel és részeges refrénnel, az If You’ve Got Legs settenkedő gitárokkal hódít. A Head Right hip-hoposabb dallamai mögött (a zenei alap Beton Hofinak is jól állna) ismét keserűség bújkál, de így is működik; a Saviour enyhén jellegtelen, szakítós balladája viszont teljesen behúzza a féket. A kissé U2-s hangszerelésű, vonós motívumokkal díszített, nosztalgikus Rabbit Hole szinte végefőcím-atmoszférával zárja a lemezt - Wilson pedig szomorkásan elmélkedik a “régi szép időkről”: “It’s hard to let it go, but even harder to hold on” - Y-generációs szorongás a javából.

A Fearless Nature tehát egy teljesen más bandát mutat, mint a korábbi lemezek: itt nincs parti, politika, beszólások; helyette a mentális mélységek, az elmúlás, a hogyan tovább kérdései színezik a dalokat, leginkább szürkére és feketére (a borító ezt tökéletesen reprezentálja). Úgy gondolom, ezt a bandát a legtöbben a pörgős, polgárpukkasztó punk-juk miatt szerették meg - aki azonban ezúttal is egy I.N.V.U.-ra vagy 5 Days On (2 Days Off)-ra számít, csalódni fog, s ez valahol természetes. Azt viszont jó látni, hogy a Kid Kapichi nem csak egy síkon tud mozogni, hajlandó kilépni a komfortzónájából, és hogy mer felfedezni érzelmesebb, személyesebb témákat is. A dalok továbbra is magabiztosan állnak a lábukon, hezitálásnak vagy bizonytalanságnak nyoma sincs - szimplán más gondolatok foglalkoztatják a zenekart, melyek más hangszerelést és atmoszférát kívánnak meg. Az indusztriál-számok élőben is biztosan jól tudnak majd működni, a lamentálósabb tételeket pedig érdemes meghagyni otthonülős zenehallgatásra. Kapichiék tehát átalakultak, felnőttek, fejlődtek - érdemes velük tartani, még ha jelenleg borongósabb utakon is járnak.

Kedvenc dalok: Stainless Steel, Shoe Size, Worst Kept Secret. 

Pontszám: 7/10.

A metálzene életének eddigi 56 éve alatt (amennyiben a születésnapját a Black Sabbath 1970. február 13-án megjelent debütjéhez kötjük) számtalan úton-módon keveredett más zenei műfajokkal és szívott magába külső hatásokat, s így, a rockhoz hasonlóan, alighanem az egyik legszínesebb zsánerré nőtte ki magát. Folk-metál, black-metál, power-metál, rap-metál, pop-metál, crossover thrash, sludge, stoner-metál - a sort a végtelenségig lehetne folytatni.

A fentebb leírt keveredés produktuma a szimfonikus metál is. Ehhez a "főzethez" szükség van az alábbiakra: mélyre hangolt de fülbarát gitárriffek, szintetizátor, vonós / komolyzenei motívumok, valamint nagyívű refrének, lehetőség szerint egy énekesnő tolmácsolásában. A műfaj születése a '90-es évekre tehető, s fénykorát, mely az ezredforduló környékét jelentette, olyan zenekarok nevei fémjelezték, mint a Nightwish, Therion, Delain, Epica vagy Within Temptation. A felsorolt bandák mind észak- és nyugat-európaiak, nem véletlenül: az irányzat ugyanis a vén kontinensen alakult ki, a földrész pedig indulása óta megőrizte központi szerepét a szimfo-metál színpadán. A zsáner a zenitjét már meghaladta (s közben erősen felhígult), de ma is akadnak rendkívül népszerű szimfo-bandák, akik még tudnak minőségi lemezeket alkotni.

Véleményem szerint e szűk csoportba tartozik a németországi Beyond The Black is. A 2014-ben, Mannheim-ben alakult együttes első két lemezét követően teljes átalakuláson esett át, ugyanis Jennifer Haben énekesnőn kívül 2016-ban az összes többi tag kiszállt a bandából. Ezzel azonban nem fellegzett be a projektnek, sőt: a magára maradt Haben csakhamar új társakat verbuvált és a zenekar nevét is megtarthatta, az elmúlt tíz évben pedig az új felállás megszilárdult és sikeres zenekarrá kovácsolódott. Jelenleg Chris Hermsdörfer szólógitározik, Tobi Lodes ritmusgitározik, Kai Tschierschky dobol, Linus Klausenitzer pedig basszusgitáron kíséri a csapatot.

Beyond The Black

Jómagam az első három albumról teljesen lemaradtam, a 2020-as Hørizøns és a 2023-mas Beyond The Black viszont egyből magával ragadott. Ezeken a lemezeken sorakoznak a jól megírt, igényes, de nem túlcizellált dalok, emlékezetes refrénekkel és kellő mennyiségű, fogós riffel. Hál'istennek Jennifer hanyagolja az operába hajló éneket és teatralitást, így a banda az abszolút könnyen hallgatható metál mezsgyéjén belül tud maradni.

Az új lemez január 9-én látott napvilágot, Break The Silence címmel. Azt előre tudni lehetett az albumról, hogy konceptlemezről lesz szó: a dalok mind az emberi kommunikáció, s a jelenleg nehéz időket élő társadalmi szintű párbeszéd témáját járják körül. A korongra végül kereken tíz dal került fel - számos hallgatás után pedig azt kell, hogy mondjam, a németek továbbra sem tudnak mellényúlni. Nézzük is hát meg az anyagot részletesen!

A Rising High egy kiváló lemezindító nóta, lendületes és fülbemászó, törzsi jellegű kántálása pedig remekül egészíti ki az alapriffet. A soron következő címadó szögletesebb riffre épül, a csapat pedig határozott, zordan magabiztos refrénnel és egy rövid szólóval vértezte fel, így könnyedén hozza ez a dal is, amit kell. A hármas The Art of Being Alone alighanem a lemez legsötétebb, legbajlósabb dala, mely borongós, de hatásos akkordokkal és népies vokálokkal indul, epikus, érzelmes, kimunkált refrénben teljesedik ki, s még hörgős részeket is tartalmaz a Lord of the Lost frontembere, Chris Harms jóvoltából, aki mély bartionjával egészíti ki Jennifert ebben a nótában. A felhős hangulatot némiképp felrázza a bolgár kórussal, rigmusokkal és penge szólóval díszített Let There Be Rain - egy igazi energiabomba, mely hiba nélkül lendíti tovább a műsort. Az album első felét a tempót enyhén lassító Ravens zárja, óvatosan lappangó verzékkel és kitörő, mondhatni szárnyaló refrénnel - biztos vagyok benne, hogy közönség-összekovácsoló koncertfavorit válik majd belőle.

A második részt a The Flood robothangos, hagyományosabb vágású szimfometál-himnusza nyitja - ismét telitalálat. A japán LOVEBITES énekesnője, Asami vendégeskedik a Can You Hear Me-ben, egy pörgős, elektronikával bőven nyakon öntött, néhol japán nyelvű szövegrészekkel spékelt slágerben, mely újfent remekül működik. A részben francia nyelven énekelt (La vie est un) Cinéma filmzenés, ábrándos pihenő, de nincs sok idő álmodozni, ugyanis a Hologram ismét zakatolva ragad magával - egyenes vonalú szimfometálja kimért, de hatásos. Végül Jennifer anyanyelvén énekli el a Weltschmerz-et, a lemez egyetlen valódi, éteri balladáját/outroját, mely kissé keserédesen, de egy cseppnyi reménnyel a hangjában zárja az albumot.

A filmzenés effektek, hangulatszínező folk motívumok szépen illeszkednek a metálos alapokhoz, a refrének kidolgozottak, fogósak, a szólók technikásak - itt valóban minden a helyén van. A Break The Silence-be egész egyszerűen nem tudok belekötni: nincs üresjárat, felesleges, kiizzadt ballada, minden érzelem, melódia erős és magabiztos. Beyond The Black-ék továbbra is a műfaj éllovasai, kétségek nélkül, magas színvonalon alkotnak - új anyaguk pedig mindenkinek kötelező, aki kedveli a műfajt.

Kedvenc dalok: Let There Be Rain, Hologram, The Art of Being Alone.

Pontszám: 9/10.

A 2000-es évek elején igazi pop-punk / punk-rock hullám söpört végig a világon, az Egyesült Államokkal az origóban. A tornacipős, zselézett, festett hajú, bőnadrágos punk-rockerek egyszerű akkordokkal, gyors tempóval, és énekelhető refrénekkel vették be a fesztiválokat, arénákat: könnyedebb vizeken mindent vitt a blink-182, a Sum 41 vagy a Green Day, egy fokkal karcosabb oldalon pedig aratott a Billy Talent, a Papa Roach, vagy épp mai cikkem tárgya, a Rise Against.

Rise Against

Azt hiszem, ha megkérnénk a mesterséges intelligenciát, hogy ugyan kreálja már meg nekünk a lehető leginkább sztereotipikus, amerikai kemény zenei műfajt, alighanem az eredmény, amit kiköpne, a country metál lenne. De nincs is szükség az AI teremtő erejére: ez a zsáner ugyanis, bármilyen meglepő, már nem csak a képzeletünkben létezik: vannak népszerű zenekarok és előadók a tengerentúlon, akik úgy érzik, a két műfaj ötvözhető. Ezek közé az előadók közé tartozik mai cikkem alanya, Royale Lynn is.

Lynn egy kanadai kisvárosban nőtt fel, ami gyakorlatilag predesztinálta country-szeretetét, emellett viszont kortárs, főleg amerikai metál és hard rock formációkat is hallgatott (pl. A Day To Remember, Breaking Benjamin), sőt, mi több, magát a mai napig metál-arcnak tartja. A 2010-es évek végén viszont Nashville-be költözött, a country hazájába, hogy megvalósítsa muzikális ambícióit. Eleinte country-pop számokat írt és jelentetett meg, magának szervezte a koncertjeit, de csakhamar rájött, hogy érdemes lenne elvinni a történetét a keményebb hangzás és torzított gitárok irányába. Ezt az új attitűdöt a 2023-ban megjelent Six Feet Deep tükrözte is - a fülbemászó country-s melódiákat és szöveget rockosította Lynn, és ezzel egy belevalóbb, karcosabb hangzás felé nyitott. Ez a tendencia viszont csaknem egy évvel később teljesedett ki, az Asking Alexandria-ból ismerős Danny Worsnop beugrójával megspékelt Death Wish dalban, ami már egy echte modern metál dal, enyhébb country ízekkel, erősebb amerikai metálos hangulattal. Ezek a dalok már milliós hallgatottságot hoztak Lynn-nek, aki az elmúlt években megtalálta közönségét is, és olyan zenekarokkal koncertezett / turnézott, mint a Skillet vagy a Disturbed.



A hölgy hamarosan kapott szerződést is egy nagy kiadótól (Epitaph), első lemeze pedig a napokban, egészen pontosan június 27-én jelent meg. Az egyébként rendkívül szimpatikusan nyilatkozó Royale annyit mondott előzetesen a Black Magic-ről, hogy mentális problémákat / problémáit dolgozta fel a dalokon keresztül, ez a komplett korong tematikája. A műsor amúgy tömör, mindössze három dal lépi át a 3 perces játékidőt a 12-ből.

Az albumot a Greed nyitja, ami egy magabiztos, erős kezdés: színtiszta  szimfonikus metál sláger, simán megállja a helyét bármelyik Amaranthe / Within Temptation / Beyond The Black dal mellett. Az E.V.I.L. ugyanezt viszi tovább, hasonlóan erős dallamokkal. A harmadik szám a címadó Black Magic, ami már a zongora- és szimfonikus betétekkel 100% szimfometál, fülbemászó refrénnel, csupán a háttérben settenkedő kisvárosi feeling-gel. A Sacrifice - Pandora’s Box - Dragon triója ugyanezt a ragadósan melodikus metálvonalat képviseli - countryról itt sincs szó, nyomokban is csak néha üti fel a fejét (pl. Sacrifice).

A lemez második felében találunk morcosan puffogó slágert (When We Die), talán az egyetlen country-metálként címkézhető nótát (Dark Mode), valamint hörgésekkel spékelt Three Days Grace-féle hard rockot (Inside Out). Ami nekem egy kicsit kilóg, az a Wtch c. dal, amiben Lynn szinte komikus stílusban énekel - nem tudom, melyik producer ötlete volt a dolog, de szerintem kínos ez a manóhangon “elénekelt” refrén. A műsor vége fele érkezik a korábban is említett Death Wish patikamérlegen kimért amerikai rádiómetálja, végül a zárótétel nem más, mint a Battleground, párkapcsolati problémákat feszegető tematikával,  ismét rádióbarát refrénnel.

Lynn amúgy az egész albumon stabilan énekel, tiszta, lágy hangja végig dominálja a dalokat - emellett viszont megjegyezném, hogy érdemes lenne alsóbb regiszterekbe terelni őt néha, mert ez a nagyon magas orrhang egy idő után sok tud lenni (pl. az Inside Out-ban sokkal komfortosabb a hangszíne). A hangszereléssel kapcsolatban nem tudnék igazán semmit kiemelni, kissé jellegtelen tucatriffek szólnak a  számokban, akár AI is írhatta volna őket (nyilván nem leszólni akarom a session-zenészeket, de itt nagyon nem volt min agyalni).

Összegezve, Royale Lynn debütlemeze egy country-s hatásokat maximum pár perc erejéig tartalmazó sztenderd modern “énekesnős-metál” lemez lett, profin gyártott slágerekkel, amiket nehéz kiverni a fejből, vérbő, polírozott hangzásba takarva. Szórakoztató? Abszolút. Mutat valami újat? Nem igazán. Aki szereti a Within Temptation / Delain  stílusát, az biztosan jól fog szórakozni.

Kedvenc dalok: Inside Out, Greed, Black Magic.
Pontszám: 7/10.