Az AC/DC örökségét, stílusát napjainkban kétségkívül az ugyancsak ausztrál Airbourne őrzi a leghűségesebben. A banda gyakorlatilag egy új évezredi reinkarnációja a klasszikus csapatnak: itt is egy testvérpár viszi a showt, ők is ausztrálok, a zenéjük pedig szinte egy az egyben táplálkozik elődeik munkásságából.

A megboldogult Hegyalja Fesztiválon, még 2011 nyarán volt alkalmam látni az Airbourne-t - valószínűleg ez volt népszerűségük csúcsa. Az a buli igencsak jól sikerült, mondhatni fergeteges volt: a hangulat, a pörgős rock and roll, a banda energiája, minden. Igazi koncertzenekarként könyveltem el tehát az O'Keeffe tesók együttesét.

A csapat eddig megjelent 5 lemezén nagyon nincs mit elemezni, AC/DC-s, tökös rock and roll, csordavokálokkal, kétszavas refrénekkel, szólókkal. Itt nincs más, csak buli, sör, és pörgős hangulat. O'Keeffe-ék 3 évente jelentetik meg nagylemezeiket (habár 2019-ben ez a sorozat megállt), azok pedig összességében stabil színvonalat hoznak. A bemutatkozó Runnin' Wild, a második No Guts, No Glory és a hármas Black Dog Barking triumvirátusa gyakorlatilag hibátlan, a további két LP-n (Breakin' Outta Hell, Boneshaker) viszont már egy-két felvillanástól eltekintve szürke középszer felé hajlik a legtöbb dal, a fáradás jeleit mutatva - talán ebből a típusú zenéből nem is lehet többet kihozni. Valószínűleg nem véletlen, hogy a csapat az elmúlt 6 évben pihentette a nagylemez-kiadást. Hazánkban egyébként már tizedik (!) alkalommal léptek fel, így a magyar rajongótábor igazán elégedett lehet. Ezúttal az Akvárium nagyszínpada adott otthont a bulinak.

Előzenekarként a brit Asomvel érkezett az Akvárium színpadára. A csapat munkásságával felületesen ismerkedtem előzetesen, dalaik alapján egy Motörhead-tribute zenekarnak is elmennének. A reszelős ének, a dalok felépítése, az imázs mind a nagy elődökre hajaz. Kényes téma ez - nekem az a véleményem, hogy ha valaki másolja a legendás zenekarok munkásságát (szebb szóval "merít" belőle), az önmagában nem elég ahhoz, hogy hallgatható / jó legyen a zene. Az Airbourne ezzel tisztában van, ugyanis náluk is szinte ugyanaz a zenei koktél, mint Youngéknál, mégis van sok-sok kiválóan megírt dal, riff, van saját hangulata, modern karaktere az egésznek. Ezt sajnos az Asomvelnél előzetesen (rengeteg más zenekarhoz hasonlóan) nem éreztem. A fellépésük ugyan hozta a kötelezőt, mégis semmi újjal nem szolgált. Szimpatikusak voltak a srácok, de nem igazán tudtak felpörgetni a főzenekar előtt.

Asomvel

Aztán 9-kor érkezett az ausztrál csapat. Még az elején megjegyezném, hogy a hangosítás igencsak pocsékra sikeredett. A vokál sípolt, a gitárok egy nagy masszába vegyültek, szóval valami igencsak félrement. Bár a setlist tartalmazta a legnagyobb slágereket, pl. "Live It Up", "Too Much, Too Young, Too Fast", vagy a "Stand Up For Rock and Roll", valahogy mégsem állt össze koherens egésszé. A 14 évvel ezelőtti bulihoz hasonlóan itt is volt sörpukkasztás, dobálás, whiskyzés, de valamiért az volt az érzésem, hogy ezek a programpontok csupán kötelező körök, nem pedig ösztönös, őszinte show-elemek. Nyilván nem lehet ugyanúgy pörögni a 40-hez közel, mint huszonéves huligánként, de ezen az estén az érződött, hogy O'Keeffe-ék kicsit elfáradtak és az egész koncert csak egy fiatalkori emlék újraidézése.

Az igencsak szűkös, ráadással is csak 80 perces setlist - mely inkább egy fesztiválra, semmint egy saját turnéra volt kitalálva - javát a Black Dog Barking és a debütlemez dalai vitték, a No Guts, No Glory-ról csupán egy dalt játszottak ("Bottom of the Well"), pedig szerintem itt lett volna még puskapor, melyet pl. az utóbbi két lemez szürke számai helyett játszhattak volna - amellett, hogy nem értem, miért nyújtottak el egy-egy számot 6-7 percig, amikor bőven van miből válogatnia a csapatnak.

Félreértés ne essék, Joel még mindig pörög, fel-alá ugrál, a zenekar pedig feszesen hozza amit kell, de valamiért mégis inkább már a "jó iparosmunka" skatulyába helyezném a tegnap esti performanszt. A közönség lelkesedésére sem lehet panasz, ennek ellenére a hangulat, hangosítás, setlist nem állt nekem össze egy izmos energiabombává, inkább "csak" egy korrekt keddi koncert maradt, amit nem fogok sokszor felemlegetni.

A svéd Royal Republic a 2010-es évek eleje óta termeli stabilan és megbízhatóan a dancerock slágerekkel töltött lemezeket. Jómagam pár éve ismertem meg őket, és azonnal elkapott a csapat lazasága és a fülbemászó, pár perces bulirock nótákkal tarkított világa. A malmö-i négyes (Adam Grahn, ének/gitár - Per Andreasson, dob - Hannes Irengård, gitár - Jonas Almén, basszusgitár) ragadós refrénekkel és táncolható ritmusokkal operál, így szinte garantált volt egy jó hangulatú buli a csepeli éjszakában. 

Hasonló stílusban talán a Danko Jones-t tudnám még mondani, vagy talán az ugyancsak svéd The Hivest. A Royaltól nekem egyébként a 2016-os Weekend Man c. korong a kedvenc, de a 2024-ben megjelent, a turné apropóját adó LoveCop is szolid lett. Nagyot nem tudtak hibázni eddig Adam Grahnék, egy jól behatárolt stíluson belül mozognak, de ott nagy rutinnal és hozzáértéssel teszik ezt. A csapat legújabb lemezének bemutató turnéjával érkezett kedd este Budapestre. Rutinos rókáknak számítanak amúgy hazai színpadokon, ez már a hatodik fellépésük volt a fővárosban.

A bemelegítés feladatát a párizsi trió Storm Orchestra kapta. Ők kicsit frissebb alakulat, első EP-jüket 2020-ban adták ki. A zenekart Maxime Goudard (ének, gitár), Adrien Richard (basszusgitár), és Loïc Fouquet (dobok) alkotja - a srácok saját zenéjüket a Nothing But Thieves - Muse - Royal Blood ötvözeteként határozzák meg, ami amúgy nem áll messze a valóságtól. A koncert előtt ismerkedtem kicsit velük, és tetszett, amit hallottam: ízes, harapós gitárokkal tarkított modern rockjuknak van húzása, ereje, így kiváló választásnak tűntek a Royal elé. Eddig egy nagylemezük jelent meg, 2023-ban, What A Time To Be Alive címmel. A frontember egyébként váltig állítja, hogy energiával telített fellépéseik során céljuk, hogy a közönség kieressze a gőzt - ez pedig kedden este, a Barba Negra színpadán is egyértelmű volt. A srácok lezserül prezentálták számaikat, laza energiával és pezsgő élvezettel. 6 számos miniszettjük fénypontja számomra a második dalként érkező "Piece of You" volt, mely szerintem az egyik legnagyobb slágerük, valamint a záró, közös énekléssel megnyújtott "Suspect". A pontosan 30 perces műsorban jutott idő közönség-énekeltetésre, tapsoltatásra, poénokra is - nagyon szimpatikus, amit a banda nyújtott, érdemes őket követni a továbbiakban.
Storm Orchestra

Pontban 9-kor pedig felvillantak a Royal Republic színpadi fényei, és kezdődött a buli. A színpadképről megjegyezném amúgy, hogy nem volt túlgondolva, mégis hatásos volt: villódzó izzósorok és egy középre telepített villámjel adta a hátteret a koncert alatt, nem volt vetítés, animáció, lángok vagy lézerek - csak a zenekar és a fények (persze azért érdemes megemlékezni Adam Grahn átlátszó/világító Gibson Flying V gitárjáról és Per Andreasson ugyancsak neonszínekben vibráló dobszettjéről is). Ezek összhangja tökéletes volt, hangulatot teremtett, és illett is a LoveCop '80-as éveket idéző atmoszférájához. A hangosítás is szolid volt, nem nagyon találtam benne kivetnivalót.

A szett ívét természetesen a friss lemez LoveCop dalai adták, 7 számot is játszottak róla. A buliindító "My House" - "LoveCop" - "Getting Along" - "Baby" - "Boots" - "Stop Movin'" hatosfogata remekül indította az estét, a közönségnek sem kellett sok biztatás, jó hangulat volt az elejétől kezdve. A frontember Adam először ezután köszöntötte a szellős telt házzal futó Barba Negrát, majd folytatódott a slágerparádé. Az egyen-bőrszerkóba öltözött banda rutinosan, feszesen zenélt, minden mozdulat a helyén volt (külön kiemelném a "Stop Movin'" alatt bemutatott szinkronmozgást, amit akár a Madness is megirigyelne).
Royal Republic

A koncert közepénél volt egy 2 dalos akusztikus blokk is, itt kicsit volt idő pihenni, de mielőtt leült volna a hangulat, az "Ain't Got Time" felébresztett mindenkit, már csak azért is, mert Adam lejött a küzdőtérre és egy rajongó lehetőséget kapott rá, hogy egy kolomppal egészítse ki a dal végső taktusait, a frontemberrel vállvetve (szó szerint). Az utóbbi időben több koncerten tapasztaltam hasonló show-elemet, és örülök neki, hogy egyre több zenekar fedezi fel és építi a műsorába - szerintem emeli az élményt, ha csatlakozik a zenekar a közönséghez, még ha csak pár percre is. Jobban bevonódik a hallgató és személyesebb emlék lesz a koncert. A kis produkció után még kaptunk egy táncos dal-duót a "Fireman & Dancer" és "Tommy-Gun" formájában, majd a ráadásra visszatapsolt Royalék még lenyomták a "Lazerlove"-ot; végül egy rövid jammelés után a "RATA-TATA" zárta a műsort.

Aki szereti a zenekart, elégedetten távozhatott: a legismertebb slágerek szóltak a LoveCop dalai mellett (ez a két kategória amúgy részben fedi egymást), a hangulat remek volt, a banda pedig szimpatikus. Igazi házibuli-hangulatú, vegytiszta szórakozást nyújtott a Royal Republic.

33 évvel ezelőtt egy kis ország ismeretlen rockbandája egy hard rock klasszikust készült ráereszteni grunge-ban fuldokló világunkra…de kezdjük az elején!

A ‘80-as évek dallamos hard rockjának legnépszerűbb zászlóvivői az USA-ból érkeztek: Van Halen, Guns ‘n’ Roses, Motley Crue, Bon Jovi, Warrant, Ratt, Skid Row…és még sokáig lehetne folytatni. Persze Európa sem maradt le sokkal, elég csak a Def Leppard-ra vagy a Europera gondolni. Nem sokkal a hair/glammetál őrület lecsengése után viszont egy kis ország zenekara próbálta újraéleszteni a stílust, akkor, amikor már dühöngtek a seattle-i grunge bandák: ez volt a Gotthard.

A zenekart a Tessin-kantonbéli Luganóban alapította Stefan Alois (művésznevén és a továbbiakban: Steve Lee) énekes és Leo Leoni gitáros Krak néven, még 1989-ben.

A csapatra felfigyelt az egykori Krokus-basszusgitáros/alapító Chris von Rohr, és segítségével a banda le tudott szerződni a BMG-hez - nevüket pedig ekkor Gotthard-ra változtatták. Az eredeti felállásban tehát Steve Lee énekelt, Leo Leoni gitározott, a ritmusszekciót pedig Marc Lynn (basszusgitár) és Hena Habegger (dobos) alkotta. A Gotthard nevet egyébként egy svájci hágótól eredeztetik.

A banda két vezéregyéniségéről Jürg Naegeli, ex-Krokus tag így nyilatkozott (Naegeli '97-'98 közt hangmérnökként dolgozott velük, a Defrosted és az Open c. lemezükön):

"Mialatt együtt dolgoztam a zenekarral, én úgy láttam, két irány ötvöződött a bandában: a hard rock Leo Leoni által, és a finomabb rock Steve Lee részéről - akit Chris von Rohr (producer) is erősített."

Az eredetileg dobos Lee a klasszikus brit rockformációkat istenítette: Deep Purple, Led Zeppelin, Whitesnake. Talán utóbbi hatása a legjobban tetten érthető énekstílusában - még Dave Coverdale is elismerően csettintene Lee remek teljesítménye hallatán.

Az első, cím nélküli (jobb híján Gotthardnak is nevezett) “zöld lemez” felvételei a napfényes Hollywoodban zajlottak, a Fortress Recordersnél. A producerként ténykedő von Rohr egyébként a dalszerzésbe is besegített a zenekar motorjaként működő Leoni / Lee párosnak a debütlemezen - sőt, szólógitáron még két szám erejéig ("Get Down", "Firedance") a Dio / Def Leppard veteránját, Vivian Campbellt is csatasorba állította. 1992. március 9-én jelent meg az LP, az eredmény pedig magáért beszélt…

A lemezindító "Standing in the Light" egy perc alatt magával ránt, és akkora sláger, aminek amerikai stadionokban lett volna a helye - a "Beat It"-es gitárriff a refrén alatt hibátlan, a szóló pedig szépen hajlik egy ikergitáros motívumba a dal vége felé - 10/10. Megállás a "Downtown"-nál sincs, a talkboxos egyszavas refrén hatásos és ütős - újabb sláger, Leoni karcos szólójával megspékelve.

A "Firedance" sztenderd hármas lassú számként érkezik, de ez a "jó értelemben vett" lassúzás, ízes riffekkel, lüktető basszussal, és Lee sejtelmes, majd fokozatosan erősödő, refrénben kirobbanó Coverdales énekével. A dal éke pedig Vivian Campbell szépen felépített, mesteri, vérbő szólója. Egyértelműen a lemez egyik legjobb dala. Helytálló főhajtás a példaképek előtt a "Hush", melyre nem csak Joe South, de Ritchie Blackmore is büszke lenne. Robogunk is tovább, a "Mean Street Rocket" boogiejával, amire szinte ropja az ember - igazi bulirock nóta, egy tömör, de hatásos Hammond- és gitárszólóval.

A blues-zal átitatott "Get Down" pörgeti tovább a bulit, ízes gitármotívumokkal és Lee őserejű énekével - a csávó tényleg eszméletlen tehetség volt: zsigerből hozza a '80-as évek legjobb rockhangjainak színvonalát. A "Take Me" feszes tempózása következik, ez is telitalálat - izmos stadionrefrént írtak ehhez is...és itt érdemes megemlíteni a lemez hangzását is: vérbő gitárok, brummogó basszusgitár, szakító szólók - minden a helyén van.

Balladák persze ezen az albumon is vannak, pl. a soron következő "Angel", ami enyhén szólva Whitesnake-utánérzés, de így is egy jól megírt dal Lee szenvedélyes dallamaival - kis pihenő a lemez vége felé. A "Lonely Heartache" visszarepít a zakatoló rockvonatra, már megint egy fülbemászó, masszív refrénnel...a srácok itt tényleg nem tudtak hibázni. És ezután még tekernek a tempón egyet, a korong leggyorsabb dalával: ez a "Hunter". Habegger stabilan nyúzza a dobokat, Leoni pedig megint egy tappinges, szinte már metálos szólót villant. Egy rövid dob-outroval pedig bevesszük a kanyart a lemezzáró "All I Care For" lírai lazítására - ezt mondjuk lehet, levágtam volna a sorból, annyira frappáns záró lehetett volna a "Hunter". Nyilván eladhatóság miatt döntött úgy a kiadó, hogy ehhez a balladához és a feldolgozáshoz ("Hush") forgat videót is - pedig ez a 45 perc tömve van jobbnál-jobb saját rockdalokkal.

Mindent egybevetve a Gotthard "zöld lemeze" egy közel hibátlan, eredeti, vad rocklemez, amely a '80-as évek stadionrockjának legszebb perceit idézi fel - minőségi rock and roll, melynek színvonalát a kettes korong, a "Dial Hard" nemcsak hogy hozott, de még talán felül is múlt, olyan telitalálatokkal, mint a "Higher", vagy a "Mountain Mama". 

Az első korong a svájci eladási listán az 5-ik helyet kaparintotta meg, és sikert hozott a bandának. Lehetőséget kaptak élőben is bizonyítani: Svájcban headlinerként, a kontinensen pedig a brit Magnum, illetve a német Victory előzenekaraként turnézhattak. Megjelenése óta a Gotthard Svájcban platinalemez lett, ahogy a zenekar számos későbbi kiadványa is.

Bár az 1996-os G. is hozott kellemes perceket (lásd pl. “Sister Moon” vagy “Mighty Quinn”), itt már érződött a balladás, rádiórockos puhulás, ami aztán az Open és Homerun albumokon teljesedett ki. Korrekt dalok persze itt is voltak (a zenekar legtöbbet hallgatott dala a Homerun slágere, a “Heaven”, 11 millió lejátszással Spotify-on), de az első évek húzása kámforrá vált.

Ez a tendencia a 2003-mas Human Zoo-val érte el mélypontját - ezt a srácok is érzékelhették, mert a '07-es Domino Effectre összeszedték magukat; az azóta kiadott sorlemezek viszont sajnos belefulladtak a középszerbe.

Bár hazájában rendkívül sikeres (listavezető lemezekkel), globálisan nem tudott soha kitörni a Gotthard (persze ez is relatív, ugyanis összesen kb. 2 millió albumot adtak el, ami nem kis szám - ebből 1 milliót viszont csak Svájcon belül). Számomra szomorú, hogy nem tudtak valódi nemzetközi sikereket elkönyvelni, csupán mérsékelt hírnévre tettek szert Európában. Pedig az ízes, őszinte gitárjáték, szolid, fülbemászó nóták és egy remek rockhang kétségkívül megteremtette a siker alapjait, legalábbis karrierjük kezdetén.

Naegeli (ex-Krokus):

"Nehéz megmondani, hogy miért nem futott be soha igazán a Gotthard nemzetközi piacokon. Nekünk a Krokus-szal malacunk volt, egyszerűen jókor bukkantunk fel az angol slágerlistákon, pont akkor, amikor a heavy metal Amerikában felfutóban volt. A Gotthard esetében úgy tűnik, a banda két szék közül a földre esett: bár első lemezeik még vegytiszta hard rockot tartalmaztak, mégsem a keményebb számokat, hanem a kislemezes balladákat tudták nagy számban eladni, mint pl. az "Angel"-t. (...) Emelett a svájci rockbandákat távolról sem veszik olyan komolyan, mint a brit vagy amerikai társaikat."

Tehát sajnos a piac diktál, pedig ez esetben valódi rejtett kincs, amit korai korszakában a csapat produkált. Na meg már "eljárt az idő" a hairmetál és a '80-as évek hard rockja felett, és már a grunge folyt a csapból is, mire igazán beértek Leoniék - lehet, ezért váltottak egy jóval lájtosabb, talán eladhatóbb, de jóval gyengébb stílusra, amivel viszont visszasüllyedt a banda az átlagos, középszerű bonjovis-nyálas rádió rock-mocsárba.

A banda ma is aktív, lemezt legutóbb 2020-ban jelentettek meg, de hamarosan érkezik 14-ik kiadványuk, a Stereo Crush. Steve Lee 2010-ben bekövetkezett tragikus halála után Nic Maeder vette át a mikrofont, jelenleg pedig az eredeti tagok mellett Freddy Scherer gitározik és Flavio Mezzodi dobol.

Akárhogy is nézzük, a Gotthard korai munkássága abszolút elismerésre méltó, így a Gotthard - Dial Hard - G. triászát bátran ajánlom bárkinek, aki szereti a dallamos hard rockot - nem fog csalódni a svájci rock-gárdában. Ezeknek a lemezeknek bérelt helyük van a bevezetésben említett amerikai “nagyok” alkotásai között.

A cikkhez felhasznált források:

Képek: Wikipedia, Amazon

Cikkek: Swissinfo, AllMusic

Dave Grohl. Azt hiszem, minden, a rock műfaját legalább B1-es szinten ismerő zenehallgató találkozott már ezzel a névvel. Ha nem azért, mert tinikorában a kapudrogként is funkcionáló Nirvana-t hallgatott matek témazáró előtt, akkor esetleg a Foo Fighters valamelyik slágere kapcsán. Esetleg vájtfülűbb rajongó révén megismerkedett a Queens of the Stone Age Songs for the Deaf című lemezével - ha pedig netán mélyebbre ásott, rátalált a Them Crooked Vultures nevű formációra, és kíváncsi volt, hogy ki nyúzza a bőröket Josh Homme és John Paul Jones mellett.

Bárhogyan is csűrjük-csavarjuk, Dave fontos szereplője a modern kori rockéletnek. A fentebb említett bandákban letett teljesítménye erre egyértelmű evidencia. A rock "nice guy-a"-ként aposztrofált zenész (bár az utóbbi időben kicsit megtépázódott ez a renomé) igazi partiarc, energiával teli, remek koncerteket ad (a Szigetes Foo Fighters életem alighanem legjobb szabadtéri bulija volt) és ráadásul még szimpatikus figura is.

Önéletrajzát nemrég olvastam, és a történetei alapján egy életvidám, szórakoztató zenész képe rajzolódott ki, aki a művészetéért 100%-ban elhivatott, és tisztelettel beszél gyerekkori hőseiről, akikkel később lehetősége volt találkozni. A könyv nem számol be részletesen minden egyes lemez felvételeiről, csupán néhány oldalt szán pár kiemelt kiadványra - az egyik ilyen részlet pedig a 2024-ben 25 éves, 1999. november 2-án megjelent There Is Nothing Left To Lose c. lemezhez kapcsolódik, mely a Fighters-diszkográfia harmadik etapja.

Minden vájtfülű rockrajongónak egyértelmű, hogy Svédországban van valami a levegőben / tengerben / gleccserekben, ami a helyi zenei színteret a világ élvonalában tartja. Legyen szó a göteborgi metálosokról, a nagyvárosi stadionrockerekről vagy ragadós popelőadókról, északi barátaink a legjobbak közt szerepelnek csaknem minden műfajban. Ezen aktív és rendkívül termékeny színtérhez kapcsolódik a Barba Negra péntek esti fellépője, a Blues Pills is.

A Blues Pills Örebroban alakult, 2011-ben. A zenekar alapvetően a 60/70-es évek amerikai ős/hard/blues rockjára építi zenéjét, imázsát, na meg persze Elin Larsson erőteljes, rockos/soulos energiától duzzadó, könnyen befogadható hangjára. A brigád hamar befutott a sikeres bemutatkozó korongot követően, és azóta is a nagykiadós/világban turnézós, egyszóval sikeres rockcsapat életét élik.

A 2014-es debütlemezt gyakorlatilag tökéletesnek tartom, olyan slágerekkel, mint a "High Class Woman", a sejtelmesen építkező "Ain't No Change" vagy a robbanó "Devil Man". A borító pedig már csak hab a tortán.
Az általam legtöbbször hallgatott debüt mellett persze a másik három nagylemez is stabil színvonalat képvisel, még ha az első anyagot nem is sikerült felülmúlnia egyiknek sem: a Lady in Gold kicsit pszichedelikusabb hangot ütött meg ("Lady in Gold", "Little Boy Preacher" kedvencek); a Holy Moly egy energiabomba, talán a legjobban ez hozza a debüt nyers erejét (pl. "Kiss My Past Goodbye"); az idén nyáron megjelent Birthday pedig egy kicsit poposabb, lekerekítettebb anyag (nem véletlen, hogy a lemez producere a pop-berkekből ismert Freddy Alexander), de a zenekar esszenciája benne van ("Piggyback Ride", "Bad Choices"). Ezen új lemezt népszerűsítendő, Happy F*cking Birthday néven futó turnéjuk keretében érkeztek tehát hazánkba a svéd rockerek.

Budapest egyébként nem idegen terep a Blues Pillsnek, a magyar közönség már két alkalommal is láthatta őket itt (még a Trackben), 2015 és 2016 nyarán. Az együttes koncertjeiről csak jókat hallottam, így kíváncsian vártam, hogy mit fog nyújtani a banda ezen a hideg novemberi estén. Elin Larssonék nem egyedül érkeztek a Barba Negra színpadára: velük tartott előzenekarként a Daniel Romano's Outfit és a Woodstock Barbie.

A magyar Woodstock Barbie előzetes hallgatás alapján gyakorlatilag egy az egyben beleillett az est hangulatába, blues-zal átitatott, mocsári rockzenéjével. A csapat élőben is jól szólt, a kb. bő félórás műsoruk közepére a hangosítás is helyrebillent. Szimpatikusan, kissé talán visszafogottan játszottak, pedig a számaik magabiztosan hozzák a mélydéli/préris bluesrockot. Egy kicsit több önbizalmat javasolnék nekik, mert a zenéjük megérdemli. Nekem a csúcspont a "Little More"/"Witch of the Dice"/"Cats & Goats" hármasa volt - remélem az eddig megjelent EP-k mellett majd nagylemezzel is jelentkeznek.

A kanadai Daniel Romano és Outfit néven futó kíséretének előadása a Woodstock Barbie fordítottja volt bizonyos értelemben: a csapat nagy vehemenciával csapott a húrok közé pontban 8-kor, és ha kicsit sablonosan is, de rutinosan mozogtak a színpadon; e mellett viszont a számaik úgy robogtak el mellettem, hogy egy hangot sem tudnék belőlük felidézni. Volt itt Stones-szerű rock 'n' roll, Green Day-es punkkodás, de mindez ömlesztve (setlistjük első 20 percében egy szót sem szóltak és szünetet sem tartottak), kicsit massza-hangzással. A slampos favágónak öltözött Romano és a hetvenes évekből kimásolt trapéznadrágos zenésztársai sajnos nem nyújtottak maradandó élményt.

A Blues Pills viszont igen! A banda pontban 9-kor lépett a színpadra és 80 perces műsorukat hibátlanul hozták. A hangosítás ugyan nem volt letisztult, mégis kellő erővel dörrentek meg a dalok. A 16 számos setlist gerincét az új lemez, a Birthday számai alkották, melyek élőben is remekül működtek: a kezdő "Birthday"/"Don't You Love It"/"Bad Choices" trió például kiváló buliindítónak bizonyult. A fesztelen, jó hangulat az egész estét végigkísérte, ami nem kis részben az énekesnő, Elin Larsson érdeme. Elin eszméletlen energiával ugrált, tapsoltatta/énekeltette a közönséget, mosolygott, egyszóval a show lelke volt - amellett, hogy hibátlanul, szenzációs őserővel énekelt.

A banda biztosra ment, és abszolút kiszolgálta a rajongói elvárásokat, ugyanis a műsor másik fő pillérét az első lemez slágerei alkották - számomra az egyik csúcspont a "High Class Woman"/"Ain't No Change"/"Black Smoke" hármasa volt (utóbbi szám alatt Elin a közönségbe is leugrott egy kis pacsizásra). A másik a "Bye Bye Birdy" és a "Devil Man" pörgős bulisláger-duója volt, mely igazi Blues Pills esszenciaként, méltón zárta az estét.

Pár lassabb, jól időzített dal és rövidebb felkonferálás mellett tehát végig ment a boogie - felszabadult, laza rockbuli volt ez, üde színfolt a ködös novemberben. Sajnos ráadásra már nem tért vissza a csapat a színpadra a katartikus "Devil Man" után, bár igény lett volna rá - ennek ellenére úgy gondolom, hogy az a pár száz ember, aki a Blue Stage-et választotta a péntek esti lazuláshoz, elégedetten távozott egy remek koncert után.