Azt hiszem, ha megkérnénk a mesterséges intelligenciát, hogy ugyan kreálja már meg nekünk a lehető leginkább sztereotipikus, amerikai kemény zenei műfajt, alighanem az eredmény, amit kiköpne, a country metál lenne. De nincs is szükség az AI teremtő erejére: ez a zsáner ugyanis, bármilyen meglepő, már nem csak a képzeletünkben létezik: vannak népszerű zenekarok és előadók a tengerentúlon, akik úgy érzik, a két műfaj ötvözhető. Ezek közé az előadók közé tartozik mai cikkem alanya, Royale Lynn is.

Lynn egy kanadai kisvárosban nőtt fel, ami gyakorlatilag predesztinálta country-szeretetét, emellett viszont kortárs, főleg amerikai metál és hard rock formációkat is hallgatott (pl. A Day To Remember, Breaking Benjamin), sőt, mi több, magát a mai napig metál-arcnak tartja. A 2010-es évek végén viszont Nashville-be költözött, a country hazájába, hogy megvalósítsa muzikális ambícióit. Eleinte country-pop számokat írt és jelentetett meg, magának szervezte a koncertjeit, de csakhamar rájött, hogy érdemes lenne elvinni a történetét a keményebb hangzás és torzított gitárok irányába. Ezt az új attitűdöt a 2023-ban megjelent Six Feet Deep tükrözte is - a fülbemászó country-s melódiákat és szöveget rockosította Lynn, és ezzel egy belevalóbb, karcosabb hangzás felé nyitott. Ez a tendencia viszont csaknem egy évvel később teljesedett ki, az Asking Alexandria-ból ismerős Danny Worsnop beugrójával megspékelt Death Wish dalban, ami már egy echte modern metál dal, enyhébb country ízekkel, erősebb amerikai metálos hangulattal. Ezek a dalok már milliós hallgatottságot hoztak Lynn-nek, aki az elmúlt években megtalálta közönségét is, és olyan zenekarokkal koncertezett / turnézott, mint a Skillet vagy a Disturbed.



A hölgy hamarosan kapott szerződést is egy nagy kiadótól (Epitaph), első lemeze pedig a napokban, egészen pontosan június 27-én jelent meg. Az egyébként rendkívül szimpatikusan nyilatkozó Royale annyit mondott előzetesen a Black Magic-ről, hogy mentális problémákat / problémáit dolgozta fel a dalokon keresztül, ez a komplett korong tematikája. A műsor amúgy tömör, mindössze három dal lépi át a 3 perces játékidőt a 12-ből.

Az albumot a Greed nyitja, ami egy magabiztos, erős kezdés: színtiszta  szimfonikus metál sláger, simán megállja a helyét bármelyik Amaranthe / Within Temptation / Beyond The Black dal mellett. Az E.V.I.L. ugyanezt viszi tovább, hasonlóan erős dallamokkal. A harmadik szám a címadó Black Magic, ami már a zongora- és szimfonikus betétekkel 100% szimfometál, fülbemászó refrénnel, csupán a háttérben settenkedő kisvárosi feeling-gel. A Sacrifice - Pandora’s Box - Dragon triója ugyanezt a ragadósan melodikus metálvonalat képviseli - countryról itt sincs szó, nyomokban is csak néha üti fel a fejét (pl. Sacrifice).

A lemez második felében találunk morcosan puffogó slágert (When We Die), talán az egyetlen country-metálként címkézhető nótát (Dark Mode), valamint hörgésekkel spékelt Three Days Grace-féle hard rockot (Inside Out). Ami nekem egy kicsit kilóg, az a Wtch c. dal, amiben Lynn szinte komikus stílusban énekel - nem tudom, melyik producer ötlete volt a dolog, de szerintem kínos ez a manóhangon “elénekelt” refrén. A műsor vége fele érkezik a korábban is említett Death Wish patikamérlegen kimért amerikai rádiómetálja, végül a zárótétel nem más, mint a Battleground, párkapcsolati problémákat feszegető tematikával,  ismét rádióbarát refrénnel.

Lynn amúgy az egész albumon stabilan énekel, tiszta, lágy hangja végig dominálja a dalokat - emellett viszont megjegyezném, hogy érdemes lenne alsóbb regiszterekbe terelni őt néha, mert ez a nagyon magas orrhang egy idő után sok tud lenni (pl. az Inside Out-ban sokkal komfortosabb a hangszíne). A hangszereléssel kapcsolatban nem tudnék igazán semmit kiemelni, kissé jellegtelen tucatriffek szólnak a  számokban, akár AI is írhatta volna őket (nyilván nem leszólni akarom a session-zenészeket, de itt nagyon nem volt min agyalni).

Összegezve, Royale Lynn debütlemeze egy country-s hatásokat maximum pár perc erejéig tartalmazó sztenderd modern “énekesnős-metál” lemez lett, profin gyártott slágerekkel, amiket nehéz kiverni a fejből, vérbő, polírozott hangzásba takarva. Szórakoztató? Abszolút. Mutat valami újat? Nem igazán. Aki szereti a Within Temptation / Delain  stílusát, az biztosan jól fog szórakozni.

Kedvenc dalok: Inside Out, Greed, Black Magic.
Pontszám: 7/10.

Ez az év eddig igencsak erős modern metálfronton: tapasztaltabb bandák (Architects, Sleep Token), és újoncok (Sleep Theory, Tetrarch) is remek albumokat szállítottak le - utóbbiak sorát pedig itt az ideje egy friss névvel bővíteni. 

A floridai Magnolia Park (Joshua Roberts énekes - Tristan Torres és Freddie Criales gitárosok - Vincent Ernst basszer - és Joe Horsham dobos) - 2018-ban indult, s az azóta eltelt 7 évben 3 nagylemezt és több EP-t is megjelentetett. A banda eleinte színtiszta pop-punk dalokat írt, és pop-punk csapatként definiálta magát. Aztán a 2023-mas Halloween Mixtape II lemezen már a blink-182-es dallamok mellett néhol felütötte a fejét a súlyosabb hangzás is (pl. Loved by you, Do or Die - utóbbi pl. erős Bring Me The Horizon hatásokkal bír). Ez a fejlemény nem véletlen - a csapat nyilatkozatai alapján ugyanis egyértelmű, hogy orlando-i barátaink még keresik a helyüket a zene világában - és épp ezért új dolgokat is kipróbálnak, kísérleteznek - erre pedig remek példa legfrissebb lemezük, a VAMP, mely minden jel szerint a fentebb említett súlyosabb, metalcore-os ambíciók formába öntése.

A VAMP április 11-én jelent meg, az Epitaph gondozásában. A korong mindössze 36 percnyi muzsikát tartalmaz, de a 11 rövid, fogós, modern metalcore dal hozza, amit kell: fülbemászó refréneket és verzéket, mélyrehangolt (de azért szalonképes) riffeket és breakdown-okat, itt-ott kifejezetten nyers üvöltéseket, hörgéseket. Az erős pillanatok táborát gyarapítja a CULT gyilkos refrénjével és durvulásával, a hardrockos lemezindító PAIN, az extrém tapadós melódiákkal támadó THE SCREAMS, a The Weeknd fémesített verzióját feltaláló SHALLOW, de a döngölő, elektronikával fűszerezett, 1000 fokon égő OMEN is húz, mint a vonat. Persze ezek csak fénypontok a részemről, a többi szám is stabil, masszív dallamokkal, nincs üresjárat. A lemez stílusa nem áll távol a BMTH, Asking Alexandria, Bad Omens vagy a Sleep Theory világától, igazi modern, egyből ható pop-core. Aki az itt felsorolt bandákat szereti, 100 százalék, hogy nem fog csalódni a VAMP-ben.
Jól tették a srácok, hogy a metál felé váltottak, a kissé idejétmúlt, tinivilághoz ragaszkodó pop-punk dajdajozásnál valóban sokkal több szorult beléjük. Ezt ők is tudják: ahogy Freddie Criales gitáros mondta pár éve, nem kevesebb a céljuk, mint elérni a BMTH szintjét, sőt, túlszárnyalni őket. Remélem, továbbra is kihasználják tehetségüket és várhatunk tőlük hasonlóan erős albumokat - céljaik eléréséhez ez a korong mindenképp közelebb viszi őket.

Kedvenc dalok: SHALLOW, CULT, THE SCREAMS.
Pontszám: 8/10.

Állandó kérdés a zene világában, hogy mennyire illik "ihletődni" a műfajteremtő "nagyoktól". Hol van pontosan az a határ, ami felett már "kópiákról" és "nyúlásokról" beszélünk - alatta pedig tisztelgésről, vagy stíluselemek saját zenébe való építéséről? Azt hiszem, mint minden a művészetben, ez is szubjektív. Valószínűleg mai alanyunk, a Tetrarch is hasonló kérdéseket boncolgató vitákat váltana ki.

A zenekart 18 évvel ezelőtt (!), 2007-ben alapította Atlantában Diamond Rowe gitáros és Josh Fore énekes/ritmusgitáros, még iskolás korukban. A banda sokáig leginkább csak helyi szinten koncertezett és nem is tudott kilépni a dél-keleti államok bűvköréből. Néhány EP-t ugyan kiadtak, de az országos, ne adj' Isten világszintű hírnévre még várniuk kellett. 2015-ben áttették székhelyüket Los Angelesbe, útközben csatlakozott hozzájuk Ryan "Doom" Lerner basszer és Ruben Limas dobos, a kitartásuk pedig lassacskán meghozta gyümölcsét: 2017-ben megjelent első nagylemezük, saját gondozásban, Freak címmel. Ez a mindössze 8 számos nagylemez színtiszta nu-metalt tartalmazott, erős Korn-hatással: a szövegek, az effektek, még az együttes nevének betűtípusa vagy az albumborító is Jonathan Davisékre hajazott; mégsem volt echte Korn, ugyanis kis Linkin Park is vegyült bele, pláne Josh vokáljai miatt (a srác mintha Chester gonosz alteregójaként énekelne), így egyfajta best-of nu metál koktél jött létre, amit viszont a srácok saját karakterükre tudtak formálni. Dalaik a szakmai berkekben is feltűnést keltettek, második lemezük ugyanis már egy nagykiadónál (Napalm) jelent meg: az Unstable 2021-ben érkezett, és haladt tovább a nu metalos úton, sikeres, már milliós hallgatottságot elérő nótákkal (pl. "You Never Listen", “Stitch Me Up”, vagy a "Negative Noise"). A dalokban továbbra is a nu metál nagyjainak jellemzői ötvöződtek: Slipknot, Linkin Park, Korn - a banda saját fűszereivel ízesítve. Nem csoda hát, hogy a négyesfogatot a nu metál vadiúj zászlóvivőinek kiáltották ki.

A folytatásra több, mint négy évet kellet várni: május 9-én viszont napvilágot látott a legújabb Tetrarch-album, The Ugly Side of Me címmel. Atlantai barátaink ezúttal sem nyújták túl a történetet, 10 dalt kapunk, 32 percben. A nyitó "Anything Like Myself"-et akár a Korn is írhatta volna huszonpár évvel ezelőtt, húz, mint a traktor. A "Never Again (Parasite)" átevez Linkin Parkos vizekre, Josh dallamai gyakorlatilag színtiszta Chester-esszenciák, Diamond pedig bemutatkozik itt vokálfronton is. A "Live Not Fantasize" ismét más, szinte indusztriál metálosan indul, Rob Zombie-s, döngölős meneteléssel, aztán kapunk egy ízes, fülbemászó Korn-refrént, majd Rowe megvillantja gitáros képességeit egy szélsebes, tappinget is felmutató szólóval. Rowe egyébként úttörő metálgitárosnak számít: ő az első afro-amerikai női gitáros, aki saját signature (Jackson) hathúrossal is rendelkezik - nem véletlenül, technikai tudása nyilvánvalóan túlmutat a sablonos nu-metál riffeken, saját bevallása szerint is számos technikás gitáros volt rá nagy hatással.

A sort folytató “Erase” hasonlóan lendületes, slágeres dal, ismét ízes szólóval, míg az album első felének végét jelző “The Only Thing I’ve Got” egy erős B-oldalas Linkin Park dal is lehetne: fülbemászó, süvöltő refrén, kis elektronika - igazi nosztalgia-vonat. A folytatásban érkező páros, a “Best of Luck” és a “Crawl” viszont ismét kukoricás barátainkhoz áll közelebb, ragadós refrénekkel és súlyos riffekkel - utóbbi dalban még Josh ritmikus szövegelése is Mr. Davist idézi. A “Cold” igazi húzónóta, fogós dallamokkal (a refrént másodjára te is énekelni fogod), ezúttal erősebb külső hatások nélkül, indusztriál riffeléssel - ráadásnak pedig Rowe technikás, elborult szólóval spékelte meg a nótát. A “Headspace” viszi tovább a borús hangulatot, a címadó pedig pikk-pakk le is zárja a műsort. Rowe utóbbi nótában is énekel - jól áll a daloknak a hangja, színesíti a néha kissé egyhangú énektémákat - remélem a jövőben többet hallhatjuk majd.
A Tetrarch 2025-ben is a 20-25 évvel ezelőtti zenék világában él, és ezzel semmi baj nincs - szimpatikusak a srácok, látszik, hogy milyen zenéken szocializálódtak, és érződik, hogy szívvel-lélekkel viszik tovább elődeik örökségét, színvonalasan, modernizálva azt. Számaik vehemensek, lendületesek, tele vannak fiatalos energiával - ha a The Ugly Side of Me az ezredfordulón jelenik meg, garantált kasszasiker. A fent sokszor említett zenekarokon generációk nőttek fel, így biztos vagyok benne, hogy sokunknak kellemes hallgatnivaló lesz ez a korong; aki vágyik egy kis múltidézésre, kortárs köntösbe tekert nu-metálra, tegyen bátran egy próbát a Tetrarch-kal, nem fog csalódni.

Kedvenc dalok: "Cold", "Erase", "Live Not Fantasize".
Pontszám: 8/10.

Robb Flynn és csapata az évek során sok mindent megélt: kapott hideget (a nu-metálos lemezek miatt az ezredfordulón, vagy a 2018-as Catharsis kapcsán), meleget (az első két lemez, vagy a 2007-es Blackening például konszenzusos favoritok) egyaránt, átesett egy kettős tagcserén / kvázi-feloszláson, de bármerre is kormányozta Flynn a csapat hajóját, még mindig a felszínen vannak, és bizony albumról albumra (még ha néha nem is mindegyiken) megmutatják, hogy még mindig tudnak minőségi metálzenét szerezni. Életművük túlnyomó része pedig egyértelműen a modern metál remekművei közé tartozik.

Nekem személy szerint a debütlemez és a kettes The More Things Change... mellett a Blackening és a Bloodstone & Diamonds a kedvenceim. Ezeken az albumokon sorjáznak a zseniális, groove-os riffek, a szélsebes szólók, a döngölős verzék - minden, amitől jó ez a zenekar. Legutóbbi sorlemezük, a konceptalbumnak készült Øf Kingdøm And Crøwn is pozitív fogadtatásban részesült, szakállas szakemberünknek tehát sikerült visszaállítani a 'Head renoméját a kicsapongó, káoszos Catharsis-t követően.

Az április 25-én megjelent 11. sorlemez, az Unatøned ismét méltó lett a banda hírnevéhez - azzal együtt, hogy kicsit megint más, mint a többi kiadvány (ezen a ponton szeretném jelezni, hogy bár a számok és az album címei az előző anyaghoz hasonlóan csupa nagybetűvel, és a skandináv nyelvekből ismerős ø-val vannak írva, az egyszerűség és olvashatóság miatt én innentől ezeket a 'stílusjegyeket' elhagyom).

Az új dalokban debütál a banda új gitárosa, az amerikai thrash-csapat Havokból leigazolt Reece Scruggs (a Decapitated Wacław "Vogg" Kiełtyka-ja ugyanis még tavaly télen távozott a zenekarból) valamint Matt Alston dobos (neki ez csak stúdiólemez-debüt, élőben már Flynnékkel zenél 2019 óta). Ami már előzetesen feltűnt a lemezzel kapcsolatban, az a játékidő: 12 dal, 41 percben. Ez a Flynn-művek alkotásaihoz képest nagyon rövid és tömör (elvileg ez az eddigi legrövidebb lemezük), de üdvözlendő fejlemény. Sokszor éreztem azt az elmúlt évtized MH dalain, hogy túlnyújtják őket: még egy intró, még egy átvezető, még egy gyorsulás, stb. Ebből a fajta zenéből szerintem 40-45 perc az ideális hossz egy albumon - én legalábbis nehezen rágom át magam 70+ percnyi rifftömegen.

Lemezünk egy rövid hangulatkeltő intró után be is robban az "Atomic Revelations" c. dallal: döngölő ON, duplázó kipörgetve, és egy egész korrekt refrén is érkezik, kissé Tankian-ízű vokálokkal - a Flynn és Scruggs által eldurrantott szólók pedig pengék. Az előzetesen kislemezként megjelent "Unbound" ízig-vérig 'Head: blast beates indítás, mocskos, kohókalapácsos hajlított riffelés (a "Beneath The Silt" is beugrott róla, ami jó jel), pogókompatibilis tempóváltás az utolsó percben, rövid, de hatásos hook, szólóval megspékelve. Hibátlan. Az "Outsider" szinte modern rockos refrénje is brutál körítést kap, eszméletlen dobmunkával (Matt Alston 5* az egész lemezen amúgy) - Flynn dühöngései szépen balanszírozzák az igencsak fülbemászó dallamokat.

Dallamosságnak a "Not Long For This World" sincs híján, Jared McEachern basszer stabilan énekel Robb Flynn mellett. Szomorkás, de izgalmas hangulattal operálnak itt, kis poszt-grunge feeling-gel fűszerezve. Jared egyébként a 10 teljes értékű új dalból 4-ben szerzőként is fel van tüntetve, ezekben előtérbe is kerül, mint énekes, és derekasan helyt is áll. A korong első felét a "These Scars Won't Define Us" zárja, kissé sablonos szövegvilággal, de szép gitárharmóniákkal és acélos breakdown-okkal. Érdekesség, hogy ennek a számnak amúgy már megjelent egy "turnéverziója" tavaly, amin vendégek is szerepelnek: Anders Fridén (In Flames), Andrea Ferro és Cristina Scabbia (Lacuna Coil), illetve Trevor Phipps (Unearth) is vokálozik rajta.

Elszállós átvezető következik, majd a szintén kislemez "Bonescraper", ami igazi slágeres MH, rövid, koncerten énekelhető refrénnel, de azért akad benne gyorsulás, headbangre késztető menetelés és természetesen Flynn védjegyének számító üveghangos gitármunka is. Kell ennél jobb mix? Az "Addicted To Pain" pusztító erővel viszi tovább a lemezt, brutális dobokkal, Flynn köpködött verzéivel, villámgyors thrash-szólóval, és ismét egy remek refrénnel. Eddig is voltak eltalált énektémák a 'Head lemezein, de úgy érzem, most révbe is ért végleg a banda dallamkovácsolási technikája, melyre évről-évre nagyobb fókuszt helyeztek - bravó! Pihenés ezután sincs, a kevés elektronikával átitatott borongás a "Bleeding Me Dry" képében érkezik, death metálba (!) hajló üvöltésekkel - az elszállós verzék ne tévesszenek meg senkit, ez itt bizony egy húsdaráló nóta, rövid, visszafogott, ikergitáros szólórésszel. A "Shards Of Shattered Dreams" szélvész-tempója igazi pogó-alapanyag, a pörgést csak a refrén bontja meg, amit mondjuk lehet kicsit rövidebbre vágtam volna, de így is rendben van. Érdekes keverék ez a dal, a verzék hozzák a régi MH hagyományokat, a refrén viszont akár Jesse Leach tollából is származhatna, erősen Killswitch-hangulata van. A Slayer-iskola szempillantás-rövid szólója itt is király, viszont nagyon-nagyon rövid - kicsit szabadabb kezet adhattak volna Scruggsnak, jót tett volna pár jobban kibontott tekerés a lemeznek. A "Scorn" lassabb tempóval, epikus hangulattal, baljósan zárja az albumot - a végén hatásos gitármotívumokkal díszítve.

Az Unatoned hangzása 10/10, elementáris erővel szól, mint mindig. Ezúttal a dalokat szépen lekerekítették, nincs sallang, időhúzás, nyeglődés. Ez jót tesz a lemez dinamikájának, sodródik az ember a bandával végig, nincs unatkozás. Ugyanakkor hiányoznak a Blackening - Locust - Bloodstone-éra kidolgozottabb, részletgazdagabb gitárharmóniái, hosszabb szólói is - az Unatoned-ra egyszerűbb dalszerkezetekkel, direktebb módon (refrénorientáltan?) alkották meg a dalokat Flynnék. Itt kérem nincs más, csak 45 percnyi frappáns, slágeres modern groove metál, jól megírt dalokkal és dallamokkal - alighanem ez lett a banda eddigi legbefogadhatóbb nagylemeze, a 'Head esszenciájának megőrzése mellett.

Kedvenc dalok: "Unbound", "Atomic Revelations", "Outsider".
Pontszám: 8/10.

A rock történetének mindig is része volt a show, a teatralitás, a színpadi szórakoztatás, a "műsor", és ezek kellékei. Egyes bandák szerényebb zenei kvalitásaikat kompenzálták színpadi elemekkel a nagyobb eladások érdekében, mások inkább kiegészítették zenéjüket látványelemekkel, megint mások pedig önazonosan, imázsuk részeként alkalmazták ezeket: David Bowie, Kiss, Alice Cooper, Slipknot, Hollywood Undead, Slaughter To Prevail, Rammstein, Sleep Token - megannyi zenekar és előadó, akiknél a megjelenés, csúnya szóval a "körítés", valamely fenti okból kifolyólag nagyobb hangsúlyt kap/kapott.

Ebbe a sorba illeszthető a 2010-es évek egyik sikersztorija, Tobias Forge Ghost-ja is. Tobias egy bivalyerős zenekari márkát húzott fel zenéje köré: van itt rejtélyeskedés, maszk- és jelmezhordás, színpadi alterego, vérprofi vizuális világ, webseries, mozifilm a bandáról (no meg persze Papa Emeritus folytatásos történetéről), egyszóval mesterien kialakított marketing. Ami nélkül viszont mindez közel sem lehetne ilyen sikeres, az maga a muzsika. Főhősünk okkult tematikába oltott '80-as stadionrockja eszméleten fülbemászó (hiába, a svédek nagy dallamkovácsok), igényes, magas színvonalú munka. Énekelhető refrének, jól elhelyezett, ízléses szólók, eszes riffek - számomra ez a Ghost. A produkció szinte patikamérlegen van kimérve, a hangzás modern, talán kicsit túlságosan is polírozott, de ez nem vesz el az értékéből.

A siker nem is maradt el a zenekar számára: a Ghost indulása óta gyakorlatilag az egész világot körbeturnézta már, elnyerte a szakma elismerését (na meg egy Grammy-díjat a "Cirice" c. dalért), rajongótábora pedig globális méreteket öltött.

Engem speciel a 2015-ös Meliora szippantott be igazán, bár az első két lemeznek is voltak kiemelkedő pillanatai (többek közt a "Monstrance Clock", az "Absolution" vagy a "Ritual" nagy kedvenceim). A Meliorára viszont már kiforrott a Ghost-stílus, amit Forge a '18-as Prequelle-en még tovább tökéletesített - számomra ez a korong eddig a csúcsteljesítmény a zenekartól.

A színvonal pedig egységesen magas azóta is, a '22-es, legutóbbi stúdióalbum, az Impera is kiváló lett, hatalmas slágerekkel - méltó folytatása volt a Prequelle-nek (a magasra tett lécet simán megütötte). Azóta volt ugyebár egy hazai mozikban is bemutatott Ghost-film is (Rite Here Rite Now), idén áprilisban pedig megérkezett a diszkográfia legújabb darabja, Skeletá címmel. Forge egyébként ügyesen tartja fenn a hypeot a banda körül, a nagylemezek mellett rendszeresen ad ki feldolgozásokat, EP-ket is, így a hű Ghost-fan tényleg sosem unatkozhat. A svéd zenésznél tényleg igaz a közhely, hogy amihez ér, arannyá változik: feldolgozásai közül elég meghallgatni a Genesis "Jesus He Knows Me"-ját, Tina Turner "We Don't Need Another Hero"-ját, vagy a Eurythmics "Missionary Man"-jét: a csávó képtelen hibázni. Na de lássuk, mit is rejt a Skeletá.

Lemezindítónak tökéletes dal a kórussal felvezetett "Peacefield". Sejtelmes indító trekk, AOR-ba mártott hangulattal - a Journey "Separate Ways"-e talán nem véletlenül ugrik be a fülbemászó refrén alatt vagy a szintis díszítéseknél. A melódiák már itt annyira simulékonyak, hogy egyből magukkal ragadják az embert. A '80-as évekből kivágott szintis intróval startoló "Lachryma" gonosz / kicsit Ozzys riffjére akkora stadionrefrént pakolt Forge, hogy mérföldekről látszik - a rövid, ikergitáros felvezetésből kibontakozó szóló pedig tanítani való. Erről a dalról mondta Forge, hogy ha csak ennyit írt volna a lemezre, akkor is elégedett lenne - nem véletlenül. A "Lachryma" méltó társa a Ghost-toplistáknak és csont nélkül hozza akár a "Square Hammer", akár a "Dance Macabre" szintjét. A "Satanized" borzongató hangulatú galoppja ugyancsak hasonló erősségű énektémákkal operál, a szám végére rittyentett szóló pedig gyakorlatilag színtiszta metál, ízléssel. Ez az indító trió jelent meg előzetesen kislemezen, s azt kell, hogy mondjam, jó választás volt mind a három.

Az első pihenő a négyes "Guiding Lights"-cal érkezik - ez egy patikamérlegen kimért power-ballada. Gyakorlatilag bármelyik hairmetál banda lemezén szerepelhetett volna 40 évvel ezelőtt (a szintimotívumok szinte Twin Peaks hangulatot árasztanak), és szépen helyt állt volna. Én ugyan nem rajongok a lassabb, öngyújtóval integetős számokért, de amit ebből a műfajból ki lehet hozni, azt itt kihozták, mégha kissé patetikus stílusban is. A "De Profundis Borealis" aztán újra felrázza a hallgatót, püfölős lüktetésével és zakatoló riffelésével. A refrén itt is korrekt, illetve kiemelném a gitármotívumokat a szám vége felé - nekem ezek a Prequelle szép pillanatait idézték fel. A korábbiakhoz képest kifejezetten pozitív, feldobott hangulatú "Cenotaph" vidáman galoppozik végig, ebben a dalban talán ismét a gitármunkát emelném ki, kifejezetten elegáns tapping-szólóval spékelték meg. A málházósan lüktető "Missila Amori" titokzatosnak tűnő címét Tobias "Love Rockets!" kiáltása demisztifikálja, kissé talán túl faékre faragott sorokkal. A dal viszont ismét 100%-os arénasláger, amit bizony David Coverdale is megirigyelt volna mondjuk '87-ben. A "Marks Of The Evil One" a klasszikusabb Ghost-vonalat képviseli, szövegben és zeneileg egyaránt. Lendületes dallamok, szárnyaló, technikás szóló ismét. Az "Umbra" amerikai stílusú hajmetál-riffjével (a kolomp talán már túlzás is) hódít, sodró, zseniális refréneket hoz, majd hátrébb lép még egy évtizedet, és kapunk egy kis Deep Purple-idézést, orgonával, gitárszólóval - hibátlan. Végül az "Excelsis" ábrándosan, de pozitív kicsengéssel zárja a lemezt, picit már giccsbe is hajlik, de még éppen fogyasztható.

A korong hangzása egységes, lélegző, a basszusgitárt szépen lehet hallani, a gitárok viszont olykor csak tejfoggal harapnak, kissé retro filteren keresztül szólnak (ez az "orbavágott" sound talán a "Lachryma" elején érhető tetten a leglátványosabban). A dob is kicsit tompa az én fülemnek néhol, de az összképen nem ront. Egyébként az egész produkcióról elmondható, hogy szokás szerint minden részlet kidolgozott, minden a helyén van, kerek egész.

Összegezve: Tobias Forge talán eddigi legretróbb lemezét készítette el. Vegytiszta Ghost-hangulatot, egyből megragadó refréneket, igényes szólókat és hangszeres megoldásokat tartalmaz ez a 45 perc, valódi üresjáratok nélkül. Aki eddig rajongó volt, nem fog csalódni - de igazából bárkinek ajánlom a lemezt, aki szereti a '80-as évek arénarockját, vagy csak egy eszméletlenül szórakoztató rocklemezt keres. Ez a modern (pápa)köntösbe csomagolt verzió ugyanis a legmagasabb színvonalat képviseli: a Skeletá méltó társa akár a Prequelle-nek, akár az Imperának. Nálam már most biztosan az év egyik top teljesítménye.

Kedvenc dalok: "Lachryma", "Umbra", "Peacefield", "Marks Of The Evil One".

Pontszám: 9/10.

Az AC/DC örökségét, stílusát napjainkban kétségkívül az ugyancsak ausztrál Airbourne őrzi a leghűségesebben. A banda gyakorlatilag egy új évezredi reinkarnációja a klasszikus csapatnak: itt is egy testvérpár viszi a showt, ők is ausztrálok, a zenéjük pedig szinte egy az egyben táplálkozik elődeik munkásságából.

A megboldogult Hegyalja Fesztiválon, még 2011 nyarán volt alkalmam látni az Airbourne-t - valószínűleg ez volt népszerűségük csúcsa. Az a buli igencsak jól sikerült, mondhatni fergeteges volt: a hangulat, a pörgős rock and roll, a banda energiája, minden. Igazi koncertzenekarként könyveltem el tehát az O'Keeffe tesók együttesét.

A csapat eddig megjelent 5 lemezén nagyon nincs mit elemezni, AC/DC-s, tökös rock and roll, csordavokálokkal, kétszavas refrénekkel, szólókkal. Itt nincs más, csak buli, sör, és pörgős hangulat. O'Keeffe-ék 3 évente jelentetik meg nagylemezeiket (habár 2019-ben ez a sorozat megállt), azok pedig összességében stabil színvonalat hoznak. A bemutatkozó Runnin' Wild, a második No Guts, No Glory és a hármas Black Dog Barking triumvirátusa gyakorlatilag hibátlan, a további két LP-n (Breakin' Outta Hell, Boneshaker) viszont már egy-két felvillanástól eltekintve szürke középszer felé hajlik a legtöbb dal, a fáradás jeleit mutatva - talán ebből a típusú zenéből nem is lehet többet kihozni. Valószínűleg nem véletlen, hogy a csapat az elmúlt 6 évben pihentette a nagylemez-kiadást. Hazánkban egyébként már tizedik (!) alkalommal léptek fel, így a magyar rajongótábor igazán elégedett lehet. Ezúttal az Akvárium nagyszínpada adott otthont a bulinak.

Előzenekarként a brit Asomvel érkezett az Akvárium színpadára. A csapat munkásságával felületesen ismerkedtem előzetesen, dalaik alapján egy Motörhead-tribute zenekarnak is elmennének. A reszelős ének, a dalok felépítése, az imázs mind a nagy elődökre hajaz. Kényes téma ez - nekem az a véleményem, hogy ha valaki másolja a legendás zenekarok munkásságát (szebb szóval "merít" belőle), az önmagában nem elég ahhoz, hogy hallgatható / jó legyen a zene. Az Airbourne ezzel tisztában van, ugyanis náluk is szinte ugyanaz a zenei koktél, mint Youngéknál, mégis van sok-sok kiválóan megírt dal, riff, van saját hangulata, modern karaktere az egésznek. Ezt sajnos az Asomvelnél előzetesen (rengeteg más zenekarhoz hasonlóan) nem éreztem. A fellépésük ugyan hozta a kötelezőt, mégis semmi újjal nem szolgált. Szimpatikusak voltak a srácok, de nem igazán tudtak felpörgetni a főzenekar előtt.

Asomvel

Aztán 9-kor érkezett az ausztrál csapat. Még az elején megjegyezném, hogy a hangosítás igencsak pocsékra sikeredett. A vokál sípolt, a gitárok egy nagy masszába vegyültek, szóval valami igencsak félrement. Bár a setlist tartalmazta a legnagyobb slágereket, pl. "Live It Up", "Too Much, Too Young, Too Fast", vagy a "Stand Up For Rock and Roll", valahogy mégsem állt össze koherens egésszé. A 14 évvel ezelőtti bulihoz hasonlóan itt is volt sörpukkasztás, dobálás, whiskyzés, de valamiért az volt az érzésem, hogy ezek a programpontok csupán kötelező körök, nem pedig ösztönös, őszinte show-elemek. Nyilván nem lehet ugyanúgy pörögni a 40-hez közel, mint huszonéves huligánként, de ezen az estén az érződött, hogy O'Keeffe-ék kicsit elfáradtak és az egész koncert csak egy fiatalkori emlék újraidézése.

Az igencsak szűkös, ráadással is csak 80 perces setlist - mely inkább egy fesztiválra, semmint egy saját turnéra volt kitalálva - javát a Black Dog Barking és a debütlemez dalai vitték, a No Guts, No Glory-ról csupán egy dalt játszottak ("Bottom of the Well"), pedig szerintem itt lett volna még puskapor, melyet pl. az utóbbi két lemez szürke számai helyett játszhattak volna - amellett, hogy nem értem, miért nyújtottak el egy-egy számot 6-7 percig, amikor bőven van miből válogatnia a csapatnak.

Félreértés ne essék, Joel még mindig pörög, fel-alá ugrál, a zenekar pedig feszesen hozza amit kell, de valamiért mégis inkább már a "jó iparosmunka" skatulyába helyezném a tegnap esti performanszt. A közönség lelkesedésére sem lehet panasz, ennek ellenére a hangulat, hangosítás, setlist nem állt nekem össze egy izmos energiabombává, inkább "csak" egy korrekt keddi koncert maradt, amit nem fogok sokszor felemlegetni.

A svéd Royal Republic a 2010-es évek eleje óta termeli stabilan és megbízhatóan a dancerock slágerekkel töltött lemezeket. Jómagam pár éve ismertem meg őket, és azonnal elkapott a csapat lazasága és a fülbemászó, pár perces bulirock nótákkal tarkított világa. A malmö-i négyes (Adam Grahn, ének/gitár - Per Andreasson, dob - Hannes Irengård, gitár - Jonas Almén, basszusgitár) ragadós refrénekkel és táncolható ritmusokkal operál, így szinte garantált volt egy jó hangulatú buli a csepeli éjszakában. 

Hasonló stílusban talán a Danko Jones-t tudnám még mondani, vagy talán az ugyancsak svéd The Hivest. A Royaltól nekem egyébként a 2016-os Weekend Man c. korong a kedvenc, de a 2024-ben megjelent, a turné apropóját adó LoveCop is szolid lett. Nagyot nem tudtak hibázni eddig Adam Grahnék, egy jól behatárolt stíluson belül mozognak, de ott nagy rutinnal és hozzáértéssel teszik ezt. A csapat legújabb lemezének bemutató turnéjával érkezett kedd este Budapestre. Rutinos rókáknak számítanak amúgy hazai színpadokon, ez már a hatodik fellépésük volt a fővárosban.

A bemelegítés feladatát a párizsi trió Storm Orchestra kapta. Ők kicsit frissebb alakulat, első EP-jüket 2020-ban adták ki. A zenekart Maxime Goudard (ének, gitár), Adrien Richard (basszusgitár), és Loïc Fouquet (dobok) alkotja - a srácok saját zenéjüket a Nothing But Thieves - Muse - Royal Blood ötvözeteként határozzák meg, ami amúgy nem áll messze a valóságtól. A koncert előtt ismerkedtem kicsit velük, és tetszett, amit hallottam: ízes, harapós gitárokkal tarkított modern rockjuknak van húzása, ereje, így kiváló választásnak tűntek a Royal elé. Eddig egy nagylemezük jelent meg, 2023-ban, What A Time To Be Alive címmel. A frontember egyébként váltig állítja, hogy energiával telített fellépéseik során céljuk, hogy a közönség kieressze a gőzt - ez pedig kedden este, a Barba Negra színpadán is egyértelmű volt. A srácok lezserül prezentálták számaikat, laza energiával és pezsgő élvezettel. 6 számos miniszettjük fénypontja számomra a második dalként érkező "Piece of You" volt, mely szerintem az egyik legnagyobb slágerük, valamint a záró, közös énekléssel megnyújtott "Suspect". A pontosan 30 perces műsorban jutott idő közönség-énekeltetésre, tapsoltatásra, poénokra is - nagyon szimpatikus, amit a banda nyújtott, érdemes őket követni a továbbiakban.
Storm Orchestra

Pontban 9-kor pedig felvillantak a Royal Republic színpadi fényei, és kezdődött a buli. A színpadképről megjegyezném amúgy, hogy nem volt túlgondolva, mégis hatásos volt: villódzó izzósorok és egy középre telepített villámjel adta a hátteret a koncert alatt, nem volt vetítés, animáció, lángok vagy lézerek - csak a zenekar és a fények (persze azért érdemes megemlékezni Adam Grahn átlátszó/világító Gibson Flying V gitárjáról és Per Andreasson ugyancsak neonszínekben vibráló dobszettjéről is). Ezek összhangja tökéletes volt, hangulatot teremtett, és illett is a LoveCop '80-as éveket idéző atmoszférájához. A hangosítás is szolid volt, nem nagyon találtam benne kivetnivalót.

A szett ívét természetesen a friss lemez LoveCop dalai adták, 7 számot is játszottak róla. A buliindító "My House" - "LoveCop" - "Getting Along" - "Baby" - "Boots" - "Stop Movin'" hatosfogata remekül indította az estét, a közönségnek sem kellett sok biztatás, jó hangulat volt az elejétől kezdve. A frontember Adam először ezután köszöntötte a szellős telt házzal futó Barba Negrát, majd folytatódott a slágerparádé. Az egyen-bőrszerkóba öltözött banda rutinosan, feszesen zenélt, minden mozdulat a helyén volt (külön kiemelném a "Stop Movin'" alatt bemutatott szinkronmozgást, amit akár a Madness is megirigyelne).
Royal Republic

A koncert közepénél volt egy 2 dalos akusztikus blokk is, itt kicsit volt idő pihenni, de mielőtt leült volna a hangulat, az "Ain't Got Time" felébresztett mindenkit, már csak azért is, mert Adam lejött a küzdőtérre és egy rajongó lehetőséget kapott rá, hogy egy kolomppal egészítse ki a dal végső taktusait, a frontemberrel vállvetve (szó szerint). Az utóbbi időben több koncerten tapasztaltam hasonló show-elemet, és örülök neki, hogy egyre több zenekar fedezi fel és építi a műsorába - szerintem emeli az élményt, ha csatlakozik a zenekar a közönséghez, még ha csak pár percre is. Jobban bevonódik a hallgató és személyesebb emlék lesz a koncert. A kis produkció után még kaptunk egy táncos dal-duót a "Fireman & Dancer" és "Tommy-Gun" formájában, majd a ráadásra visszatapsolt Royalék még lenyomták a "Lazerlove"-ot; végül egy rövid jammelés után a "RATA-TATA" zárta a műsort.

Aki szereti a zenekart, elégedetten távozhatott: a legismertebb slágerek szóltak a LoveCop dalai mellett (ez a két kategória amúgy részben fedi egymást), a hangulat remek volt, a banda pedig szimpatikus. Igazi házibuli-hangulatú, vegytiszta szórakozást nyújtott a Royal Republic.

33 évvel ezelőtt egy kis ország ismeretlen rockbandája egy hard rock klasszikust készült ráereszteni grunge-ban fuldokló világunkra…de kezdjük az elején!

A ‘80-as évek dallamos hard rockjának legnépszerűbb zászlóvivői az USA-ból érkeztek: Van Halen, Guns ‘n’ Roses, Motley Crue, Bon Jovi, Warrant, Ratt, Skid Row…és még sokáig lehetne folytatni. Persze Európa sem maradt le sokkal, elég csak a Def Leppard-ra vagy a Europera gondolni. Nem sokkal a hair/glammetál őrület lecsengése után viszont egy kis ország zenekara próbálta újraéleszteni a stílust, akkor, amikor már dühöngtek a seattle-i grunge bandák: ez volt a Gotthard.

A zenekart a Tessin-kantonbéli Luganóban alapította Stefan Alois (művésznevén és a továbbiakban: Steve Lee) énekes és Leo Leoni gitáros Krak néven, még 1989-ben.

A csapatra felfigyelt az egykori Krokus-basszusgitáros/alapító Chris von Rohr, és segítségével a banda le tudott szerződni a BMG-hez - nevüket pedig ekkor Gotthard-ra változtatták. Az eredeti felállásban tehát Steve Lee énekelt, Leo Leoni gitározott, a ritmusszekciót pedig Marc Lynn (basszusgitár) és Hena Habegger (dobos) alkotta. A Gotthard nevet egyébként egy svájci hágótól eredeztetik.

A banda két vezéregyéniségéről Jürg Naegeli, ex-Krokus tag így nyilatkozott (Naegeli '97-'98 közt hangmérnökként dolgozott velük, a Defrosted és az Open c. lemezükön):

"Mialatt együtt dolgoztam a zenekarral, én úgy láttam, két irány ötvöződött a bandában: a hard rock Leo Leoni által, és a finomabb rock Steve Lee részéről - akit Chris von Rohr (producer) is erősített."

Az eredetileg dobos Lee a klasszikus brit rockformációkat istenítette: Deep Purple, Led Zeppelin, Whitesnake. Talán utóbbi hatása a legjobban tetten érthető énekstílusában - még Dave Coverdale is elismerően csettintene Lee remek teljesítménye hallatán.

Az első, cím nélküli (jobb híján Gotthardnak is nevezett) “zöld lemez” felvételei a napfényes Hollywoodban zajlottak, a Fortress Recordersnél. A producerként ténykedő von Rohr egyébként a dalszerzésbe is besegített a zenekar motorjaként működő Leoni / Lee párosnak a debütlemezen - sőt, szólógitáron még két szám erejéig ("Get Down", "Firedance") a Dio / Def Leppard veteránját, Vivian Campbellt is csatasorba állította. 1992. március 9-én jelent meg az LP, az eredmény pedig magáért beszélt…

A lemezindító "Standing in the Light" egy perc alatt magával ránt, és akkora sláger, aminek amerikai stadionokban lett volna a helye - a "Beat It"-es gitárriff a refrén alatt hibátlan, a szóló pedig szépen hajlik egy ikergitáros motívumba a dal vége felé - 10/10. Megállás a "Downtown"-nál sincs, a talkboxos egyszavas refrén hatásos és ütős - újabb sláger, Leoni karcos szólójával megspékelve.

A "Firedance" sztenderd hármas lassú számként érkezik, de ez a "jó értelemben vett" lassúzás, ízes riffekkel, lüktető basszussal, és Lee sejtelmes, majd fokozatosan erősödő, refrénben kirobbanó Coverdales énekével. A dal éke pedig Vivian Campbell szépen felépített, mesteri, vérbő szólója. Egyértelműen a lemez egyik legjobb dala. Helytálló főhajtás a példaképek előtt a "Hush", melyre nem csak Joe South, de Ritchie Blackmore is büszke lenne. Robogunk is tovább, a "Mean Street Rocket" boogiejával, amire szinte ropja az ember - igazi bulirock nóta, egy tömör, de hatásos Hammond- és gitárszólóval.

A blues-zal átitatott "Get Down" pörgeti tovább a bulit, ízes gitármotívumokkal és Lee őserejű énekével - a csávó tényleg eszméletlen tehetség volt: zsigerből hozza a '80-as évek legjobb rockhangjainak színvonalát. A "Take Me" feszes tempózása következik, ez is telitalálat - izmos stadionrefrént írtak ehhez is...és itt érdemes megemlíteni a lemez hangzását is: vérbő gitárok, brummogó basszusgitár, szakító szólók - minden a helyén van.

Balladák persze ezen az albumon is vannak, pl. a soron következő "Angel", ami enyhén szólva Whitesnake-utánérzés, de így is egy jól megírt dal Lee szenvedélyes dallamaival - kis pihenő a lemez vége felé. A "Lonely Heartache" visszarepít a zakatoló rockvonatra, már megint egy fülbemászó, masszív refrénnel...a srácok itt tényleg nem tudtak hibázni. És ezután még tekernek a tempón egyet, a korong leggyorsabb dalával: ez a "Hunter". Habegger stabilan nyúzza a dobokat, Leoni pedig megint egy tappinges, szinte már metálos szólót villant. Egy rövid dob-outroval pedig bevesszük a kanyart a lemezzáró "All I Care For" lírai lazítására - ezt mondjuk lehet, levágtam volna a sorból, annyira frappáns záró lehetett volna a "Hunter". Nyilván eladhatóság miatt döntött úgy a kiadó, hogy ehhez a balladához és a feldolgozáshoz ("Hush") forgat videót is - pedig ez a 45 perc tömve van jobbnál-jobb saját rockdalokkal.

Mindent egybevetve a Gotthard "zöld lemeze" egy közel hibátlan, eredeti, vad rocklemez, amely a '80-as évek stadionrockjának legszebb perceit idézi fel - minőségi rock and roll, melynek színvonalát a kettes korong, a "Dial Hard" nemcsak hogy hozott, de még talán felül is múlt, olyan telitalálatokkal, mint a "Higher", vagy a "Mountain Mama". 

Az első korong a svájci eladási listán az 5-ik helyet kaparintotta meg, és sikert hozott a bandának. Lehetőséget kaptak élőben is bizonyítani: Svájcban headlinerként, a kontinensen pedig a brit Magnum, illetve a német Victory előzenekaraként turnézhattak. Megjelenése óta a Gotthard Svájcban platinalemez lett, ahogy a zenekar számos későbbi kiadványa is.

Bár az 1996-os G. is hozott kellemes perceket (lásd pl. “Sister Moon” vagy “Mighty Quinn”), itt már érződött a balladás, rádiórockos puhulás, ami aztán az Open és Homerun albumokon teljesedett ki. Korrekt dalok persze itt is voltak (a zenekar legtöbbet hallgatott dala a Homerun slágere, a “Heaven”, 11 millió lejátszással Spotify-on), de az első évek húzása kámforrá vált.

Ez a tendencia a 2003-mas Human Zoo-val érte el mélypontját - ezt a srácok is érzékelhették, mert a '07-es Domino Effectre összeszedték magukat; az azóta kiadott sorlemezek viszont sajnos belefulladtak a középszerbe.

Bár hazájában rendkívül sikeres (listavezető lemezekkel), globálisan nem tudott soha kitörni a Gotthard (persze ez is relatív, ugyanis összesen kb. 2 millió albumot adtak el, ami nem kis szám - ebből 1 milliót viszont csak Svájcon belül). Számomra szomorú, hogy nem tudtak valódi nemzetközi sikereket elkönyvelni, csupán mérsékelt hírnévre tettek szert Európában. Pedig az ízes, őszinte gitárjáték, szolid, fülbemászó nóták és egy remek rockhang kétségkívül megteremtette a siker alapjait, legalábbis karrierjük kezdetén.

Naegeli (ex-Krokus):

"Nehéz megmondani, hogy miért nem futott be soha igazán a Gotthard nemzetközi piacokon. Nekünk a Krokus-szal malacunk volt, egyszerűen jókor bukkantunk fel az angol slágerlistákon, pont akkor, amikor a heavy metal Amerikában felfutóban volt. A Gotthard esetében úgy tűnik, a banda két szék közül a földre esett: bár első lemezeik még vegytiszta hard rockot tartalmaztak, mégsem a keményebb számokat, hanem a kislemezes balladákat tudták nagy számban eladni, mint pl. az "Angel"-t. (...) Emelett a svájci rockbandákat távolról sem veszik olyan komolyan, mint a brit vagy amerikai társaikat."

Tehát sajnos a piac diktál, pedig ez esetben valódi rejtett kincs, amit korai korszakában a csapat produkált. Na meg már "eljárt az idő" a hairmetál és a '80-as évek hard rockja felett, és már a grunge folyt a csapból is, mire igazán beértek Leoniék - lehet, ezért váltottak egy jóval lájtosabb, talán eladhatóbb, de jóval gyengébb stílusra, amivel viszont visszasüllyedt a banda az átlagos, középszerű bonjovis-nyálas rádió rock-mocsárba.

A banda ma is aktív, lemezt legutóbb 2020-ban jelentettek meg, de hamarosan érkezik 14-ik kiadványuk, a Stereo Crush. Steve Lee 2010-ben bekövetkezett tragikus halála után Nic Maeder vette át a mikrofont, jelenleg pedig az eredeti tagok mellett Freddy Scherer gitározik és Flavio Mezzodi dobol.

Akárhogy is nézzük, a Gotthard korai munkássága abszolút elismerésre méltó, így a Gotthard - Dial Hard - G. triászát bátran ajánlom bárkinek, aki szereti a dallamos hard rockot - nem fog csalódni a svájci rock-gárdában. Ezeknek a lemezeknek bérelt helyük van a bevezetésben említett amerikai “nagyok” alkotásai között.

A cikkhez felhasznált források:

Képek: Wikipedia, Amazon

Cikkek: Swissinfo, AllMusic

Dave Grohl. Azt hiszem, minden, a rock műfaját legalább B1-es szinten ismerő zenehallgató találkozott már ezzel a névvel. Ha nem azért, mert tinikorában a kapudrogként is funkcionáló Nirvana-t hallgatott matek témazáró előtt, akkor esetleg a Foo Fighters valamelyik slágere kapcsán. Esetleg vájtfülűbb rajongó révén megismerkedett a Queens of the Stone Age Songs for the Deaf című lemezével - ha pedig netán mélyebbre ásott, rátalált a Them Crooked Vultures nevű formációra, és kíváncsi volt, hogy ki nyúzza a bőröket Josh Homme és John Paul Jones mellett.

Bárhogyan is csűrjük-csavarjuk, Dave fontos szereplője a modern kori rockéletnek. A fentebb említett bandákban letett teljesítménye erre egyértelmű evidencia. A rock "nice guy-a"-ként aposztrofált zenész (bár az utóbbi időben kicsit megtépázódott ez a renomé) igazi partiarc, energiával teli, remek koncerteket ad (a Szigetes Foo Fighters életem alighanem legjobb szabadtéri bulija volt) és ráadásul még szimpatikus figura is.

Önéletrajzát nemrég olvastam, és a történetei alapján egy életvidám, szórakoztató zenész képe rajzolódott ki, aki a művészetéért 100%-ban elhivatott, és tisztelettel beszél gyerekkori hőseiről, akikkel később lehetősége volt találkozni. A könyv nem számol be részletesen minden egyes lemez felvételeiről, csupán néhány oldalt szán pár kiemelt kiadványra - az egyik ilyen részlet pedig a 2024-ben 25 éves, 1999. november 2-án megjelent There Is Nothing Left To Lose c. lemezhez kapcsolódik, mely a Fighters-diszkográfia harmadik etapja.