33 évvel ezelőtt egy kis ország ismeretlen rockbandája egy hard rock klasszikust készült ráereszteni grunge-ban fuldokló világunkra…de kezdjük az elején!
A ‘80-as évek dallamos hard rockjának legnépszerűbb zászlóvivői az USA-ból érkeztek: Van Halen, Guns ‘n’ Roses, Motley Crue, Bon Jovi, Warrant, Ratt, Skid Row…és még sokáig lehetne folytatni. Persze Európa sem maradt le sokkal, elég csak a Def Leppard-ra vagy a Europera gondolni. Nem sokkal a hair/glammetál őrület lecsengése után viszont egy kis ország zenekara próbálta újraéleszteni a stílust, akkor, amikor már dühöngtek a seattle-i grunge bandák: ez volt a Gotthard.
A zenekart a Tessin-kantonbéli Luganóban alapította Stefan Alois (művésznevén és a továbbiakban: Steve Lee) énekes és Leo Leoni gitáros Krak néven, még 1989-ben.
A csapatra felfigyelt az egykori Krokus-basszusgitáros/alapító Chris von Rohr, és segítségével a banda le tudott szerződni a BMG-hez - nevüket pedig ekkor Gotthard-ra változtatták. Az eredeti felállásban tehát Steve Lee énekelt, Leo Leoni gitározott, a ritmusszekciót pedig Marc Lynn (basszusgitár) és Hena Habegger (dobos) alkotta. A Gotthard nevet egyébként egy svájci hágótól eredeztetik.
A banda két vezéregyéniségéről Jürg Naegeli, ex-Krokus tag így nyilatkozott (Naegeli '97-'98 közt hangmérnökként dolgozott velük, a Defrosted és az Open c. lemezükön):
"Mialatt együtt dolgoztam a zenekarral, én úgy láttam, két irány ötvöződött a bandában: a hard rock Leo Leoni által, és a finomabb rock Steve Lee részéről - akit Chris von Rohr (producer) is erősített."
Az eredetileg dobos Lee a klasszikus brit rockformációkat istenítette: Deep Purple, Led Zeppelin, Whitesnake. Talán utóbbi hatása a legjobban tetten érthető énekstílusában - még Dave Coverdale is elismerően csettintene Lee remek teljesítménye hallatán.
Az első, cím nélküli (jobb híján Gotthardnak is nevezett) “zöld lemez” felvételei a napfényes Hollywoodban zajlottak, a Fortress Recordersnél. A producerként ténykedő von Rohr egyébként a dalszerzésbe is besegített a zenekar motorjaként működő Leoni / Lee párosnak a debütlemezen - sőt, szólógitáron még két szám erejéig ("Get Down", "Firedance") a Dio / Def Leppard veteránját, Vivian Campbellt is csatasorba állította. 1992. március 9-én jelent meg az LP, az eredmény pedig magáért beszélt…
A lemezindító "Standing in the Light" egy perc alatt magával ránt, és akkora sláger, aminek amerikai stadionokban lett volna a helye - a "Beat It"-es gitárriff a refrén alatt hibátlan, a szóló pedig szépen hajlik egy ikergitáros motívumba a dal vége felé - 10/10. Megállás a "Downtown"-nál sincs, a talkboxos egyszavas refrén hatásos és ütős - újabb sláger, Leoni karcos szólójával megspékelve.
A "Firedance" sztenderd hármas lassú számként érkezik, de ez a "jó értelemben vett" lassúzás, ízes riffekkel, lüktető basszussal, és Lee sejtelmes, majd fokozatosan erősödő, refrénben kirobbanó Coverdales énekével. A dal éke pedig Vivian Campbell szépen felépített, mesteri, vérbő szólója. Egyértelműen a lemez egyik legjobb dala. Helytálló főhajtás a példaképek előtt a "Hush", melyre nem csak Joe South, de Ritchie Blackmore is büszke lenne. Robogunk is tovább, a "Mean Street Rocket" boogiejával, amire szinte ropja az ember - igazi bulirock nóta, egy tömör, de hatásos Hammond- és gitárszólóval.
A blues-zal átitatott "Get Down" pörgeti tovább a bulit, ízes gitármotívumokkal és Lee őserejű énekével - a csávó tényleg eszméletlen tehetség volt: zsigerből hozza a '80-as évek legjobb rockhangjainak színvonalát. A "Take Me" feszes tempózása következik, ez is telitalálat - izmos stadionrefrént írtak ehhez is...és itt érdemes megemlíteni a lemez hangzását is: vérbő gitárok, brummogó basszusgitár, szakító szólók - minden a helyén van.
Balladák persze ezen az albumon is vannak, pl. a soron következő "Angel", ami enyhén szólva Whitesnake-utánérzés, de így is egy jól megírt dal Lee szenvedélyes dallamaival - kis pihenő a lemez vége felé. A "Lonely Heartache" visszarepít a zakatoló rockvonatra, már megint egy fülbemászó, masszív refrénnel...a srácok itt tényleg nem tudtak hibázni. És ezután még tekernek a tempón egyet, a korong leggyorsabb dalával: ez a "Hunter". Habegger stabilan nyúzza a dobokat, Leoni pedig megint egy tappinges, szinte már metálos szólót villant. Egy rövid dob-outroval pedig bevesszük a kanyart a lemezzáró "All I Care For" lírai lazítására - ezt mondjuk lehet, levágtam volna a sorból, annyira frappáns záró lehetett volna a "Hunter". Nyilván eladhatóság miatt döntött úgy a kiadó, hogy ehhez a balladához és a feldolgozáshoz ("Hush") forgat videót is - pedig ez a 45 perc tömve van jobbnál-jobb saját rockdalokkal.
Mindent egybevetve a Gotthard "zöld lemeze" egy közel hibátlan, eredeti, vad rocklemez, amely a '80-as évek stadionrockjának legszebb perceit idézi fel - minőségi rock and roll, melynek színvonalát a kettes korong, a "Dial Hard" nemcsak hogy hozott, de még talán felül is múlt, olyan telitalálatokkal, mint a "Higher", vagy a "Mountain Mama".
Az első korong a svájci eladási listán az 5-ik helyet kaparintotta meg, és sikert hozott a bandának. Lehetőséget kaptak élőben is bizonyítani: Svájcban headlinerként, a kontinensen pedig a brit Magnum, illetve a német Victory előzenekaraként turnézhattak. Megjelenése óta a Gotthard Svájcban platinalemez lett, ahogy a zenekar számos későbbi kiadványa is.
Bár az 1996-os G. is hozott kellemes perceket (lásd pl. “Sister Moon” vagy “Mighty Quinn”), itt már érződött a balladás, rádiórockos puhulás, ami aztán az Open és Homerun albumokon teljesedett ki. Korrekt dalok persze itt is voltak (a zenekar legtöbbet hallgatott dala a Homerun slágere, a “Heaven”, 11 millió lejátszással Spotify-on), de az első évek húzása kámforrá vált.
Ez a tendencia a 2003-mas Human Zoo-val érte el mélypontját - ezt a srácok is érzékelhették, mert a '07-es Domino Effectre összeszedték magukat; az azóta kiadott sorlemezek viszont sajnos belefulladtak a középszerbe.
Bár hazájában rendkívül sikeres (listavezető lemezekkel), globálisan nem tudott soha kitörni a Gotthard (persze ez is relatív, ugyanis összesen kb. 2 millió albumot adtak el, ami nem kis szám - ebből 1 milliót viszont csak Svájcon belül). Számomra szomorú, hogy nem tudtak valódi nemzetközi sikereket elkönyvelni, csupán mérsékelt hírnévre tettek szert Európában. Pedig az ízes, őszinte gitárjáték, szolid, fülbemászó nóták és egy remek rockhang kétségkívül megteremtette a siker alapjait, legalábbis karrierjük kezdetén.
Naegeli (ex-Krokus):
"Nehéz megmondani, hogy miért nem futott be soha igazán a Gotthard nemzetközi piacokon. Nekünk a Krokus-szal malacunk volt, egyszerűen jókor bukkantunk fel az angol slágerlistákon, pont akkor, amikor a heavy metal Amerikában felfutóban volt. A Gotthard esetében úgy tűnik, a banda két szék közül a földre esett: bár első lemezeik még vegytiszta hard rockot tartalmaztak, mégsem a keményebb számokat, hanem a kislemezes balladákat tudták nagy számban eladni, mint pl. az "Angel"-t. (...) Emelett a svájci rockbandákat távolról sem veszik olyan komolyan, mint a brit vagy amerikai társaikat."
Tehát sajnos a piac diktál, pedig ez esetben valódi rejtett kincs, amit korai korszakában a csapat produkált. Na meg már "eljárt az idő" a hairmetál és a '80-as évek hard rockja felett, és már a grunge folyt a csapból is, mire igazán beértek Leoniék - lehet, ezért váltottak egy jóval lájtosabb, talán eladhatóbb, de jóval gyengébb stílusra, amivel viszont visszasüllyedt a banda az átlagos, középszerű bonjovis-nyálas rádió rock-mocsárba.
A banda ma is aktív, lemezt legutóbb 2020-ban jelentettek meg, de hamarosan érkezik 14-ik kiadványuk, a Stereo Crush. Steve Lee 2010-ben bekövetkezett tragikus halála után Nic Maeder vette át a mikrofont, jelenleg pedig az eredeti tagok mellett Freddy Scherer gitározik és Flavio Mezzodi dobol.
Akárhogy is nézzük, a Gotthard korai munkássága abszolút elismerésre méltó, így a Gotthard - Dial Hard - G. triászát bátran ajánlom bárkinek, aki szereti a dallamos hard rockot - nem fog csalódni a svájci rock-gárdában. Ezeknek a lemezeknek bérelt helyük van a bevezetésben említett amerikai “nagyok” alkotásai között.
A cikkhez felhasznált források:
Képek: Wikipedia, Amazon
