Sully Ernáék keleti parti csapata, a Godsmack a 90-es évek végén indult, és több kor/honfitársukhoz hasonlóan a poszt-grunge / alt-metal "stílusban" lett sikeres. A mérges, frusztált, depis szövegek, a döngölős ámde nem túlbonyolított riffelés, mélyre hangolt gitárok (és énekelhető, kiabálható refrének) világa ez - bevallom, számomra kedves műfaj, legalábbis mérsékelt mennyiségben. Nagyon amerikai zsáner ez: a zászlóshajó Creed, a Theory of a Deadman, a Staind, a Dope, a Sevendust, a Breaking Benjamin, a Saliva, a Puddle of Mudd vagy akár a tegnap fellépő Drowning Pool mind tengerentúli bandák, Európában talán csak a Busht lehetne említeni, mint a műfaj keretein belül mozgó együttest. Jól körbehatárolható, kicsit biztonsági, Cobain / Staley / Vedder által ihletett énekkel operáló, fogyasztható rádióbarát metál? Talán - nálam működik.
A csapat számomra mindig is dalok szintjén mozgott, ez alatt azt értem, hogy egyben ritkán hallgattam végig lemezt tőlük, inkább csak egy-egy slágert innen-onnan. Természetesen a koncert előtt bepótoltam a tisztességes lemezhallgatást, és azt kell, hogy mondjam, hogy a bostoniak igazán erős albumot nem igazán produkáltak - minden albumon akadnak bivalyerős számok, de sok filler is akad, így a korongok nem tudnak kilépni a korrekt iparosmunka kategóriából. Sajnos sokszor monoton a gitármunka, és hiába Erna karakteres (bár erősen Layne Staley megoldásaira emlékeztető) énekhangja, a refrének nem egyszer középszerűek. A Godsmack tehát egy komfortos sávon mozog és mozgott mindig is, ennek ellenére szórakoztató zenekar, szilárd repertoárral. Ha mindenképp ki kellene emelnem egy-két LP-t, az talán a IV című lenne, még 2006-ból, vagy a 2003-mas Faceless. A csapat Amerikában rég rutinos, bevett headliner, és nagy népszerűségnek örvend; Európában viszonylag ritkán koncerteznek, annak ellenére, hogy tegnap egyértelműnek tűnt, hogy az öreg kontinensen is masszív rajongói bázisuk van. Itthon amúgy ez a harmadik fellépésük volt, 2019 és 2022 után.
Na de ne siessünk ennyire előre, hiszen ezen az estén a Godsmack előtt két banda is lezúzta a Barba Negra közönségét.
Az első előzenekarként fellépő texasi Drowning Pooltól csupán a 2001-es debüt Sinner-rel kötöttem szorosabb barátságot. Az a lemez szerintem kiváló lett, fülbemászó dallamokkal és agresszív dalokkal. Az első énekes Dave Williams idő előtti halála után a csapat rendszeresen váltott frontembert - a Barba Negra színpadán az a Ryan McCombs énekelt, aki egyébként 2023-ban tért vissza a posztra, miután a kétezres években két stúdiólemezt is rögzített az együttessel. A debütlemez után kiadott sorlemezek engem nem igazán vonzottak, egy-két sláger erejéig töltöttem velük időt, de valahogy nem ragadott magával egyikük sem. Mike Luce és Stevie Benton dob - basszus párosa és C. J. Pierce gitáros mellett az évek alatt még egyébként a fent említett úriemberek mellett Jason Jones és Jasen Moreno látta el az énekesi feladatokat. A banda először játszott itthon és kihozta a maximumot a neki jutott 30 percből: lenyomták a legnagyobb slágereiket, stabilan, profin, szórakoztatóan. Igen, volt "az a bizonyos" szám is: a "Bodies"-ra ráadásul tisztességes pogó is kerekedett. Ha nem is tökéletes, de erőteljes volt a sound, úgyhogy összességében azt kell mondjam, hogy a Pool tömör és szórakoztató műsort prezentált.
Drowning PoolMásodik előzenekarként a kaliforniai nu / rapmetál csapat, a P.O.D. érkezett. A srácok az ezredfordulón aratták legnagyobb sikereiket, olyan lemezekkel, mint a The Fundamental Elements of Southtown vagy a Satellite - zenéjük rapes, néhol raggae-s, színtiszta nu metál, az ezredfordulós stílusirányzat korlenyomata. A csapat amúgy nemrég adta ki legújabb lemezét több, mint 6 év kihagyás után, Veritas címmel. Sonny Sandoval (ének), Mark Daniels (basszer), Marcos Curiel (gitár) és Noah Bernardo (dob) négyese vérbő, pozitív energiát hozott magával a színpadra: nekik már kicsit hosszabb idő, 45 perc jutott, amibe percre pontosan 10 trekk fért bele. A setlist a fentebb is említett Satellites és az új Veritas lemezekre épült, és maximálisan működött. Érdekes, amikor hallgattam otthon a Veritast, nem igazán fogott meg - de élőben kifejezetten nagyot ütöttek az album dalai. Nekem az egyik fénypont a "Drop" volt, de az "Afraid to Die" is jól szólt. A buli végére, a "Southtown" alatt még egy wall of death is összejött - a közönség előtt egyébként le a kalappal, tényleg nagyon jó hangulat uralkodott egész este: bármi volt a "feladat", jó kedvvel énekeltek, világítottak a telefonjukkal, oléztak az emberek. A P.O.D. első itthoni fellépése tehát úgyszintén erősre sikerült.
P.O.D.Ezek után felfokozott hangulatban vártuk a Godsmacket - becsléseim szerint bő 3/4 - szűk telt ház lehetett. 9 előtt pár perccel megszólalt az AC/DC klasszikusa, a "For Those About To Rock (We Salute You)" , megadva az alaphangot, majd egy felkonferáló videó után megérkezett a zenekar, és bele is csaptunk a lecsóba. Sajnos szerda este a főzenekarból csak két tagot (Sully Erna (ének, gitár, stb.) - Robbie Merrill (basszusgitár)) láthatott játszani a nagyközönség, ugyanis Shannon Larkin dobos és Tony Rombola (gitár) személyes okok miatt nem vesz részt a banda európai turnéján. Őket Will Hunt (dob) és Sam Bam Koltun helyettesíti a koncerteken. Itt viszont ki kell emelnem Hunt teljesítményét (aki egyébként az Evanescence-ben zenél): a csávó gyakorlatilag szénné verte a dobokat, olyan vehemenciával, energiával, beleéléssel játszotta a dalokat, mintha mindig is Godsmack-tag lett volna.
A színpadkép letisztult volt, Ernáék mögött egy nagy kivetítő volt, ahol néha klipekből vágtak be jeleneteket, sok dalnál az albumborítókat mutatták (szépen lekövetve a banda karrierjét), de akadt néhány kevésbé igényes montázs is. A műsor gyakorlatilag egy 15 számos best of válogatás volt: "Awake" (egyik fénypont), "Straight Out Of Line", "Speak To Me", "When Legends Rise"...minden időszakból a gyöngyszemek. A buli közepe táján tartottak egy kis intermezzot, Erna lelkiismeretesen kommunikált a publikummal, majd jött is a folytatás a "Keep Away"-jel (ezt Sully első gitárján játszotta - elvileg a dalt is ezen a hangszeren írta anno) és a hipnotikus "Voodoo"-val. Ekkor, kb. egy óra elteltével érkezett a "Batalla de los tambores" néven futó dobos párbaj: Sully beült egy második dobszett mögé, és gyakorlatilag Hunttal "egymás ellen" dobszólóztak, illetve együtt nyúzták a bőröket. Mindez látványra és hangzásban is szenzációs volt, és kifejezetten jól is időzítették ezt az instrumentális szakaszt (ahogy néztem, a Godsmack-fellépések megszokott része ez a performansz).
A főműsor záró dala a "Whatever" volt a régi időkből, majd a ráadás első etapjaként Sully zongorakíséretével felvezetett "Under Your Scars"-t hallhattuk, egy rövid bemutatóval a zenekar alapítványáról, amely depresszióval és hasonló problémákkal küzdő embereknek segít világszerte. E mellett megemlékeztünk a rock nagyjairól is, akik már sajnos nincsenek köztünk. Úgy gondolom, hogy ez a szekció szép gesztus volt a csapattól - nem láttam még hasonlót rockkoncerten. Na de a buli nem érhetett véget ilyen keserédesen, és ezt a banda is tudta, ugyanis következett a "Bulletproof"-"I Stand Alone" kettőse, hogy még egyszer felpörgesse a fanokat, és méltón zárja a showt.
Godsmack
A hangosítás a Godsmack bulijára stabil lett, így erre nem lehetett panasz. A takkra pontosan 100 perces show egy profin felépített, szép ívű, kerek egész volt, csak slágerekkel, fontos mondanivalóval és szimpatikus kommunikációval. Fentebb említettem, hogy az este egyik sztárja a dobos Will Hunt volt - a másik viszont kétségkívül Sully Erna. A csávó hibátlanul énekelt, gitározott, zongorázott, dobolt, "frontembereskedett", egyszóval a koncert lelke volt. Le a kalappal!
Összegezve: ez egy remek mini amerikai fesztivál és este volt, nagyon amerikai bandákkal a poszt-grunge és nu metal világából, akik mindent beleadtak, és rutinosan hoztak nagybetűs szórakozást szerda este a Barba Negrába.
GodsmackA hangosítás a Godsmack bulijára stabil lett, így erre nem lehetett panasz. A takkra pontosan 100 perces show egy profin felépített, szép ívű, kerek egész volt, csak slágerekkel, fontos mondanivalóval és szimpatikus kommunikációval. Fentebb említettem, hogy az este egyik sztárja a dobos Will Hunt volt - a másik viszont kétségkívül Sully Erna. A csávó hibátlanul énekelt, gitározott, zongorázott, dobolt, "frontembereskedett", egyszóval a koncert lelke volt. Le a kalappal!
Összegezve: ez egy remek mini amerikai fesztivál és este volt, nagyon amerikai bandákkal a poszt-grunge és nu metal világából, akik mindent beleadtak, és rutinosan hoztak nagybetűs szórakozást szerda este a Barba Negrába.
