Minden vájtfülű rockrajongónak egyértelmű, hogy Svédországban van valami a levegőben / tengerben / gleccserekben, ami a helyi zenei színteret a világ élvonalában tartja. Legyen szó a göteborgi metálosokról, a nagyvárosi stadionrockerekről vagy ragadós popelőadókról, északi barátaink a legjobbak közt szerepelnek csaknem minden műfajban. Ezen aktív és rendkívül termékeny színtérhez kapcsolódik a Barba Negra péntek esti fellépője, a Blues Pills is.

A Blues Pills Örebroban alakult, 2011-ben. A zenekar alapvetően a 60/70-es évek amerikai ős/hard/blues rockjára építi zenéjét, imázsát, na meg persze Elin Larsson erőteljes, rockos/soulos energiától duzzadó, könnyen befogadható hangjára. A brigád hamar befutott a sikeres bemutatkozó korongot követően, és azóta is a nagykiadós/világban turnézós, egyszóval sikeres rockcsapat életét élik.

A 2014-es debütlemezt gyakorlatilag tökéletesnek tartom, olyan slágerekkel, mint a "High Class Woman", a sejtelmesen építkező "Ain't No Change" vagy a robbanó "Devil Man". A borító pedig már csak hab a tortán.
Az általam legtöbbször hallgatott debüt mellett persze a másik három nagylemez is stabil színvonalat képvisel, még ha az első anyagot nem is sikerült felülmúlnia egyiknek sem: a Lady in Gold kicsit pszichedelikusabb hangot ütött meg ("Lady in Gold", "Little Boy Preacher" kedvencek); a Holy Moly egy energiabomba, talán a legjobban ez hozza a debüt nyers erejét (pl. "Kiss My Past Goodbye"); az idén nyáron megjelent Birthday pedig egy kicsit poposabb, lekerekítettebb anyag (nem véletlen, hogy a lemez producere a pop-berkekből ismert Freddy Alexander), de a zenekar esszenciája benne van ("Piggyback Ride", "Bad Choices"). Ezen új lemezt népszerűsítendő, Happy F*cking Birthday néven futó turnéjuk keretében érkeztek tehát hazánkba a svéd rockerek.

Budapest egyébként nem idegen terep a Blues Pillsnek, a magyar közönség már két alkalommal is láthatta őket itt (még a Trackben), 2015 és 2016 nyarán. Az együttes koncertjeiről csak jókat hallottam, így kíváncsian vártam, hogy mit fog nyújtani a banda ezen a hideg novemberi estén. Elin Larssonék nem egyedül érkeztek a Barba Negra színpadára: velük tartott előzenekarként a Daniel Romano's Outfit és a Woodstock Barbie.

A magyar Woodstock Barbie előzetes hallgatás alapján gyakorlatilag egy az egyben beleillett az est hangulatába, blues-zal átitatott, mocsári rockzenéjével. A csapat élőben is jól szólt, a kb. bő félórás műsoruk közepére a hangosítás is helyrebillent. Szimpatikusan, kissé talán visszafogottan játszottak, pedig a számaik magabiztosan hozzák a mélydéli/préris bluesrockot. Egy kicsit több önbizalmat javasolnék nekik, mert a zenéjük megérdemli. Nekem a csúcspont a "Little More"/"Witch of the Dice"/"Cats & Goats" hármasa volt - remélem az eddig megjelent EP-k mellett majd nagylemezzel is jelentkeznek.

A kanadai Daniel Romano és Outfit néven futó kíséretének előadása a Woodstock Barbie fordítottja volt bizonyos értelemben: a csapat nagy vehemenciával csapott a húrok közé pontban 8-kor, és ha kicsit sablonosan is, de rutinosan mozogtak a színpadon; e mellett viszont a számaik úgy robogtak el mellettem, hogy egy hangot sem tudnék belőlük felidézni. Volt itt Stones-szerű rock 'n' roll, Green Day-es punkkodás, de mindez ömlesztve (setlistjük első 20 percében egy szót sem szóltak és szünetet sem tartottak), kicsit massza-hangzással. A slampos favágónak öltözött Romano és a hetvenes évekből kimásolt trapéznadrágos zenésztársai sajnos nem nyújtottak maradandó élményt.

A Blues Pills viszont igen! A banda pontban 9-kor lépett a színpadra és 80 perces műsorukat hibátlanul hozták. A hangosítás ugyan nem volt letisztult, mégis kellő erővel dörrentek meg a dalok. A 16 számos setlist gerincét az új lemez, a Birthday számai alkották, melyek élőben is remekül működtek: a kezdő "Birthday"/"Don't You Love It"/"Bad Choices" trió például kiváló buliindítónak bizonyult. A fesztelen, jó hangulat az egész estét végigkísérte, ami nem kis részben az énekesnő, Elin Larsson érdeme. Elin eszméletlen energiával ugrált, tapsoltatta/énekeltette a közönséget, mosolygott, egyszóval a show lelke volt - amellett, hogy hibátlanul, szenzációs őserővel énekelt.

A banda biztosra ment, és abszolút kiszolgálta a rajongói elvárásokat, ugyanis a műsor másik fő pillérét az első lemez slágerei alkották - számomra az egyik csúcspont a "High Class Woman"/"Ain't No Change"/"Black Smoke" hármasa volt (utóbbi szám alatt Elin a közönségbe is leugrott egy kis pacsizásra). A másik a "Bye Bye Birdy" és a "Devil Man" pörgős bulisláger-duója volt, mely igazi Blues Pills esszenciaként, méltón zárta az estét.

Pár lassabb, jól időzített dal és rövidebb felkonferálás mellett tehát végig ment a boogie - felszabadult, laza rockbuli volt ez, üde színfolt a ködös novemberben. Sajnos ráadásra már nem tért vissza a csapat a színpadra a katartikus "Devil Man" után, bár igény lett volna rá - ennek ellenére úgy gondolom, hogy az a pár száz ember, aki a Blue Stage-et választotta a péntek esti lazuláshoz, elégedetten távozott egy remek koncert után.