A rock történetének mindig is része volt a show, a teatralitás, a színpadi szórakoztatás, a "műsor", és ezek kellékei. Egyes bandák szerényebb zenei kvalitásaikat kompenzálták színpadi elemekkel a nagyobb eladások érdekében, mások inkább kiegészítették zenéjüket látványelemekkel, megint mások pedig önazonosan, imázsuk részeként alkalmazták ezeket: David Bowie, Kiss, Alice Cooper, Slipknot, Hollywood Undead, Slaughter To Prevail, Rammstein, Sleep Token - megannyi zenekar és előadó, akiknél a megjelenés, csúnya szóval a "körítés", valamely fenti okból kifolyólag nagyobb hangsúlyt kap/kapott.
Ebbe a sorba illeszthető a 2010-es évek egyik sikersztorija, Tobias Forge Ghost-ja is. Tobias egy bivalyerős zenekari márkát húzott fel zenéje köré: van itt rejtélyeskedés, maszk- és jelmezhordás, színpadi alterego, vérprofi vizuális világ, webseries, mozifilm a bandáról (no meg persze Papa Emeritus folytatásos történetéről), egyszóval mesterien kialakított marketing. Ami nélkül viszont mindez közel sem lehetne ilyen sikeres, az maga a muzsika. Főhősünk okkult tematikába oltott '80-as stadionrockja eszméleten fülbemászó (hiába, a svédek nagy dallamkovácsok), igényes, magas színvonalú munka. Énekelhető refrének, jól elhelyezett, ízléses szólók, eszes riffek - számomra ez a Ghost. A produkció szinte patikamérlegen van kimérve, a hangzás modern, talán kicsit túlságosan is polírozott, de ez nem vesz el az értékéből.
A siker nem is maradt el a zenekar számára: a Ghost indulása óta gyakorlatilag az egész világot körbeturnézta már, elnyerte a szakma elismerését (na meg egy Grammy-díjat a "Cirice" c. dalért), rajongótábora pedig globális méreteket öltött.
Engem speciel a 2015-ös Meliora szippantott be igazán, bár az első két lemeznek is voltak kiemelkedő pillanatai (többek közt a "Monstrance Clock", az "Absolution" vagy a "Ritual" nagy kedvenceim). A Meliorára viszont már kiforrott a Ghost-stílus, amit Forge a '18-as Prequelle-en még tovább tökéletesített - számomra ez a korong eddig a csúcsteljesítmény a zenekartól.
A színvonal pedig egységesen magas azóta is, a '22-es, legutóbbi stúdióalbum, az Impera is kiváló lett, hatalmas slágerekkel - méltó folytatása volt a Prequelle-nek (a magasra tett lécet simán megütötte). Azóta volt ugyebár egy hazai mozikban is bemutatott Ghost-film is (Rite Here Rite Now), idén áprilisban pedig megérkezett a diszkográfia legújabb darabja, Skeletá címmel. Forge egyébként ügyesen tartja fenn a hypeot a banda körül, a nagylemezek mellett rendszeresen ad ki feldolgozásokat, EP-ket is, így a hű Ghost-fan tényleg sosem unatkozhat. A svéd zenésznél tényleg igaz a közhely, hogy amihez ér, arannyá változik: feldolgozásai közül elég meghallgatni a Genesis "Jesus He Knows Me"-ját, Tina Turner "We Don't Need Another Hero"-ját, vagy a Eurythmics "Missionary Man"-jét: a csávó képtelen hibázni. Na de lássuk, mit is rejt a Skeletá.
Lemezindítónak tökéletes dal a kórussal felvezetett "Peacefield". Sejtelmes indító trekk, AOR-ba mártott hangulattal - a Journey "Separate Ways"-e talán nem véletlenül ugrik be a fülbemászó refrén alatt vagy a szintis díszítéseknél. A melódiák már itt annyira simulékonyak, hogy egyből magukkal ragadják az embert. A '80-as évekből kivágott szintis intróval startoló "Lachryma" gonosz / kicsit Ozzys riffjére akkora stadionrefrént pakolt Forge, hogy mérföldekről látszik - a rövid, ikergitáros felvezetésből kibontakozó szóló pedig tanítani való. Erről a dalról mondta Forge, hogy ha csak ennyit írt volna a lemezre, akkor is elégedett lenne - nem véletlenül. A "Lachryma" méltó társa a Ghost-toplistáknak és csont nélkül hozza akár a "Square Hammer", akár a "Dance Macabre" szintjét. A "Satanized" borzongató hangulatú galoppja ugyancsak hasonló erősségű énektémákkal operál, a szám végére rittyentett szóló pedig gyakorlatilag színtiszta metál, ízléssel. Ez az indító trió jelent meg előzetesen kislemezen, s azt kell, hogy mondjam, jó választás volt mind a három.
Az első pihenő a négyes "Guiding Lights"-cal érkezik - ez egy patikamérlegen kimért power-ballada. Gyakorlatilag bármelyik hairmetál banda lemezén szerepelhetett volna 40 évvel ezelőtt (a szintimotívumok szinte Twin Peaks hangulatot árasztanak), és szépen helyt állt volna. Én ugyan nem rajongok a lassabb, öngyújtóval integetős számokért, de amit ebből a műfajból ki lehet hozni, azt itt kihozták, mégha kissé patetikus stílusban is. A "De Profundis Borealis" aztán újra felrázza a hallgatót, püfölős lüktetésével és zakatoló riffelésével. A refrén itt is korrekt, illetve kiemelném a gitármotívumokat a szám vége felé - nekem ezek a Prequelle szép pillanatait idézték fel. A korábbiakhoz képest kifejezetten pozitív, feldobott hangulatú "Cenotaph" vidáman galoppozik végig, ebben a dalban talán ismét a gitármunkát emelném ki, kifejezetten elegáns tapping-szólóval spékelték meg. A málházósan lüktető "Missila Amori" titokzatosnak tűnő címét Tobias "Love Rockets!" kiáltása demisztifikálja, kissé talán túl faékre faragott sorokkal. A dal viszont ismét 100%-os arénasláger, amit bizony David Coverdale is megirigyelt volna mondjuk '87-ben. A "Marks Of The Evil One" a klasszikusabb Ghost-vonalat képviseli, szövegben és zeneileg egyaránt. Lendületes dallamok, szárnyaló, technikás szóló ismét. Az "Umbra" amerikai stílusú hajmetál-riffjével (a kolomp talán már túlzás is) hódít, sodró, zseniális refréneket hoz, majd hátrébb lép még egy évtizedet, és kapunk egy kis Deep Purple-idézést, orgonával, gitárszólóval - hibátlan. Végül az "Excelsis" ábrándosan, de pozitív kicsengéssel zárja a lemezt, picit már giccsbe is hajlik, de még éppen fogyasztható.
A korong hangzása egységes, lélegző, a basszusgitárt szépen lehet hallani, a gitárok viszont olykor csak tejfoggal harapnak, kissé retro filteren keresztül szólnak (ez az "orbavágott" sound talán a "Lachryma" elején érhető tetten a leglátványosabban). A dob is kicsit tompa az én fülemnek néhol, de az összképen nem ront. Egyébként az egész produkcióról elmondható, hogy szokás szerint minden részlet kidolgozott, minden a helyén van, kerek egész.
Összegezve: Tobias Forge talán eddigi legretróbb lemezét készítette el. Vegytiszta Ghost-hangulatot, egyből megragadó refréneket, igényes szólókat és hangszeres megoldásokat tartalmaz ez a 45 perc, valódi üresjáratok nélkül. Aki eddig rajongó volt, nem fog csalódni - de igazából bárkinek ajánlom a lemezt, aki szereti a '80-as évek arénarockját, vagy csak egy eszméletlenül szórakoztató rocklemezt keres. Ez a modern (pápa)köntösbe csomagolt verzió ugyanis a legmagasabb színvonalat képviseli: a Skeletá méltó társa akár a Prequelle-nek, akár az Imperának. Nálam már most biztosan az év egyik top teljesítménye.
Kedvenc dalok: "Lachryma", "Umbra", "Peacefield", "Marks Of The Evil One".
Pontszám: 9/10.
