Robb Flynn és csapata az évek során sok mindent megélt: kapott hideget (a nu-metálos lemezek miatt az ezredfordulón, vagy a 2018-as Catharsis kapcsán), meleget (az első két lemez, vagy a 2007-es Blackening például konszenzusos favoritok) egyaránt, átesett egy kettős tagcserén / kvázi-feloszláson, de bármerre is kormányozta Flynn a csapat hajóját, még mindig a felszínen vannak, és bizony albumról albumra (még ha néha nem is mindegyiken) megmutatják, hogy még mindig tudnak minőségi metálzenét szerezni. Életművük túlnyomó része pedig egyértelműen a modern metál remekművei közé tartozik.
Nekem személy szerint a debütlemez és a kettes The More Things Change... mellett a Blackening és a Bloodstone & Diamonds a kedvenceim. Ezeken az albumokon sorjáznak a zseniális, groove-os riffek, a szélsebes szólók, a döngölős verzék - minden, amitől jó ez a zenekar. Legutóbbi sorlemezük, a konceptalbumnak készült Øf Kingdøm And Crøwn is pozitív fogadtatásban részesült, szakállas szakemberünknek tehát sikerült visszaállítani a 'Head renoméját a kicsapongó, káoszos Catharsis-t követően.
Az április 25-én megjelent 11. sorlemez, az Unatøned ismét méltó lett a banda hírnevéhez - azzal együtt, hogy kicsit megint más, mint a többi kiadvány (ezen a ponton szeretném jelezni, hogy bár a számok és az album címei az előző anyaghoz hasonlóan csupa nagybetűvel, és a skandináv nyelvekből ismerős ø-val vannak írva, az egyszerűség és olvashatóság miatt én innentől ezeket a 'stílusjegyeket' elhagyom).
Az új dalokban debütál a banda új gitárosa, az amerikai thrash-csapat Havokból leigazolt Reece Scruggs (a Decapitated Wacław "Vogg" Kiełtyka-ja ugyanis még tavaly télen távozott a zenekarból) valamint Matt Alston dobos (neki ez csak stúdiólemez-debüt, élőben már Flynnékkel zenél 2019 óta). Ami már előzetesen feltűnt a lemezzel kapcsolatban, az a játékidő: 12 dal, 41 percben. Ez a Flynn-művek alkotásaihoz képest nagyon rövid és tömör (elvileg ez az eddigi legrövidebb lemezük), de üdvözlendő fejlemény. Sokszor éreztem azt az elmúlt évtized MH dalain, hogy túlnyújtják őket: még egy intró, még egy átvezető, még egy gyorsulás, stb. Ebből a fajta zenéből szerintem 40-45 perc az ideális hossz egy albumon - én legalábbis nehezen rágom át magam 70+ percnyi rifftömegen.
Lemezünk egy rövid hangulatkeltő intró után be is robban az "Atomic Revelations" c. dallal: döngölő ON, duplázó kipörgetve, és egy egész korrekt refrén is érkezik, kissé Tankian-ízű vokálokkal - a Flynn és Scruggs által eldurrantott szólók pedig pengék. Az előzetesen kislemezként megjelent "Unbound" ízig-vérig 'Head: blast beates indítás, mocskos, kohókalapácsos hajlított riffelés (a "Beneath The Silt" is beugrott róla, ami jó jel), pogókompatibilis tempóváltás az utolsó percben, rövid, de hatásos hook, szólóval megspékelve. Hibátlan. Az "Outsider" szinte modern rockos refrénje is brutál körítést kap, eszméletlen dobmunkával (Matt Alston 5* az egész lemezen amúgy) - Flynn dühöngései szépen balanszírozzák az igencsak fülbemászó dallamokat.
Dallamosságnak a "Not Long For This World" sincs híján, Jared McEachern basszer stabilan énekel Robb Flynn mellett. Szomorkás, de izgalmas hangulattal operálnak itt, kis poszt-grunge feeling-gel fűszerezve. Jared egyébként a 10 teljes értékű új dalból 4-ben szerzőként is fel van tüntetve, ezekben előtérbe is kerül, mint énekes, és derekasan helyt is áll. A korong első felét a "These Scars Won't Define Us" zárja, kissé sablonos szövegvilággal, de szép gitárharmóniákkal és acélos breakdown-okkal. Érdekesség, hogy ennek a számnak amúgy már megjelent egy "turnéverziója" tavaly, amin vendégek is szerepelnek: Anders Fridén (In Flames), Andrea Ferro és Cristina Scabbia (Lacuna Coil), illetve Trevor Phipps (Unearth) is vokálozik rajta.
Elszállós átvezető következik, majd a szintén kislemez "Bonescraper", ami igazi slágeres MH, rövid, koncerten énekelhető refrénnel, de azért akad benne gyorsulás, headbangre késztető menetelés és természetesen Flynn védjegyének számító üveghangos gitármunka is. Kell ennél jobb mix? Az "Addicted To Pain" pusztító erővel viszi tovább a lemezt, brutális dobokkal, Flynn köpködött verzéivel, villámgyors thrash-szólóval, és ismét egy remek refrénnel. Eddig is voltak eltalált énektémák a 'Head lemezein, de úgy érzem, most révbe is ért végleg a banda dallamkovácsolási technikája, melyre évről-évre nagyobb fókuszt helyeztek - bravó! Pihenés ezután sincs, a kevés elektronikával átitatott borongás a "Bleeding Me Dry" képében érkezik, death metálba (!) hajló üvöltésekkel - az elszállós verzék ne tévesszenek meg senkit, ez itt bizony egy húsdaráló nóta, rövid, visszafogott, ikergitáros szólórésszel. A "Shards Of Shattered Dreams" szélvész-tempója igazi pogó-alapanyag, a pörgést csak a refrén bontja meg, amit mondjuk lehet kicsit rövidebbre vágtam volna, de így is rendben van. Érdekes keverék ez a dal, a verzék hozzák a régi MH hagyományokat, a refrén viszont akár Jesse Leach tollából is származhatna, erősen Killswitch-hangulata van. A Slayer-iskola szempillantás-rövid szólója itt is király, viszont nagyon-nagyon rövid - kicsit szabadabb kezet adhattak volna Scruggsnak, jót tett volna pár jobban kibontott tekerés a lemeznek. A "Scorn" lassabb tempóval, epikus hangulattal, baljósan zárja az albumot - a végén hatásos gitármotívumokkal díszítve.
Az Unatoned hangzása 10/10, elementáris erővel szól, mint mindig. Ezúttal a dalokat szépen lekerekítették, nincs sallang, időhúzás, nyeglődés. Ez jót tesz a lemez dinamikájának, sodródik az ember a bandával végig, nincs unatkozás. Ugyanakkor hiányoznak a Blackening - Locust - Bloodstone-éra kidolgozottabb, részletgazdagabb gitárharmóniái, hosszabb szólói is - az Unatoned-ra egyszerűbb dalszerkezetekkel, direktebb módon (refrénorientáltan?) alkották meg a dalokat Flynnék. Itt kérem nincs más, csak 45 percnyi frappáns, slágeres modern groove metál, jól megírt dalokkal és dallamokkal - alighanem ez lett a banda eddigi legbefogadhatóbb nagylemeze, a 'Head esszenciájának megőrzése mellett.
Kedvenc dalok: "Unbound", "Atomic Revelations", "Outsider".
Pontszám: 8/10.
