Dave Grohl. Azt hiszem, minden, a rock műfaját legalább B1-es szinten ismerő zenehallgató találkozott már ezzel a névvel. Ha nem azért, mert tinikorában a kapudrogként is funkcionáló Nirvana-t hallgatott matek témazáró előtt, akkor esetleg a Foo Fighters valamelyik slágere kapcsán. Esetleg vájtfülűbb rajongó révén megismerkedett a Queens of the Stone Age Songs for the Deaf című lemezével - ha pedig netán mélyebbre ásott, rátalált a Them Crooked Vultures nevű formációra, és kíváncsi volt, hogy ki nyúzza a bőröket Josh Homme és John Paul Jones mellett.
Bárhogyan is csűrjük-csavarjuk, Dave fontos szereplője a modern kori rockéletnek. A fentebb említett bandákban letett teljesítménye erre egyértelmű evidencia. A rock "nice guy-a"-ként aposztrofált zenész (bár az utóbbi időben kicsit megtépázódott ez a renomé) igazi partiarc, energiával teli, remek koncerteket ad (a Szigetes Foo Fighters életem alighanem legjobb szabadtéri bulija volt) és ráadásul még szimpatikus figura is.
Önéletrajzát nemrég olvastam, és a történetei alapján egy életvidám, szórakoztató zenész képe rajzolódott ki, aki a művészetéért 100%-ban elhivatott, és tisztelettel beszél gyerekkori hőseiről, akikkel később lehetősége volt találkozni. A könyv nem számol be részletesen minden egyes lemez felvételeiről, csupán néhány oldalt szán pár kiemelt kiadványra - az egyik ilyen részlet pedig a 2024-ben 25 éves, 1999. november 2-án megjelent There Is Nothing Left To Lose c. lemezhez kapcsolódik, mely a Fighters-diszkográfia harmadik etapja.
A lemez előzménye a Dave által egyedül rögzített cím nélküli debütlemez, illetve a
már megalakult (bár kissé még képlékeny tagságú) zenekar 1997-es korongja, a The Colour and The Shape, mellyel a banda első Grammy-jelölését is begyűjtötte.
A kissé talán kiforratlan, de stabil debüt egyfajta lezárása is volt a Nirvana-korszaknak hősünk életében, viszont valami új kezdete is - a lemez dalai (pl. "This Is A Call") egyfajta gyógyírként szolgáltak Dave-nek, amivel a múlt démonaitól is megszabadult a trió tragikus feloszlása után.
Ehhez képest a Colour már egy profi produkció volt, profi producerrel (Gil Norton), részletesen kidolgozott dalokkal, melyeket szigorú stúdiózás során rögzítettek. Ez a zenekar egyik legtöbbet eladott, legnépszerűbb korongja, olyan szénné játszott rádiórock slágerekkel, mint a "Monkey Wrench" vagy a "My Hero". A felvételek során viszont dobos nélkül maradt a csapat, ugyanis Dave újravette William Goldsmith sávjait, mivel nem volt elégedett azok színvonalával - így a sértődött Goldsmith ki is szállt a zenekarból.
Ehhez képest a Colour már egy profi produkció volt, profi producerrel (Gil Norton), részletesen kidolgozott dalokkal, melyeket szigorú stúdiózás során rögzítettek. Ez a zenekar egyik legtöbbet eladott, legnépszerűbb korongja, olyan szénné játszott rádiórock slágerekkel, mint a "Monkey Wrench" vagy a "My Hero". A felvételek során viszont dobos nélkül maradt a csapat, ugyanis Dave újravette William Goldsmith sávjait, mivel nem volt elégedett azok színvonalával - így a sértődött Goldsmith ki is szállt a zenekarból.
Fogyatkozó tagsággal tehát, de lelkesen vetette magát bele az új lemez felvételeibe Grohl. A Colours hagyományos, kemény stúdiómunkálataihoz képest a There Is... felvételei teljesen más körülmények közt készültek. Grohl otthagyta Seattle-t, kitombolta magát Los Angelesben, lezárt egy válást és visszaköltözött gyerekkori otthonába, Virginiába. Vett egy házat, kialakított egy saját stúdiót, és laza körülmények között írt dalokat a zenekarral, ami ekkor rajta kívül még Nate Mendel basszert és a frissen igazolt Taylor Hawkinst jelentette, Pat Smear gitáros ugyanis átmenetileg kilépett a második LP felvételei után, a helyére érkező Franz Stahl pedig szintén rövid idő után elhagyta a bandát (bizonyos "kreatív különbségek" miatt gyakorlatilag kirúgták).
A tagsági események ellenére Dave szerint barbeque-k, sörözések és könnyed hangulat alapozta meg a virginiai felvételeket, melyeket a banda legjobbjának tart azóta is. Talán ez a nyárias, fesztelen munkamorál is hozzájárult a lemez melodikus, kicsit hátradőlős atmoszférájához - amellett, hogy Grohl ekkoriban '70-es évekbeli soft rock hőseit hallgatta leginkább, akiknél a dallamosság központi szerepet játszott.
Dave: "Tavasz volt Virginiában: az ablakok tárva-nyitva, grillezés, sörözés, éjszakánként stúdiózás, majd délig alvás (...). Azt hiszem, ez a kedvenc Foo Fighters lemezem, organikus, őszinte, valódi...a megalkotása mindannyiunknak remek élmény volt."
Az album producere még a Nirvanas időkből megmaradt ismerős szakember, Adam Kasper (Soundgarden, QOTSA, Pearl Jam stb.) volt, aki Dave házistúdiójának építésében is segített. Kislemezként öt dal jelent meg a lemezről, három pedig videóklipet is kapott: a "Learn To Fly", a "Breakout" és a talán kevésbé ismert "Next Year".
A "Stacked Actors" nyitja a showt egy bitang, szinte már Kyuss-ra hajazó riffel. A dalt Grohl LA-ben szerzett élményei ihlették ("Never knowing who to believe") - érdekes dinamikája van, kicsit a Nirvana halk-hangos-halk módszerére épít, a dal említett fuzz-riff-folyamát az intró és a refrén közt csaknem liftzenére hasonlító aláfestésre énekelt verzék bontják meg. Aztán csak beindul a groove, és vele együtt a buli - még egy rövid szólót is kapunk, ami nem megszokott amúgy a banda dalaiban. Erős felütés, alighanem a kedvencem a lemezről.
A kettes trekk pedig már az egyik sláger a korongról, ez a "Breakout". A gyors tempó, a faék egyszerűségű ámde ragadós refrén elsőre hat (a számhoz forgatott bohóckodós klip pedig a Me, Myself and Irene c. B-kategóriás moziba lett átültetve). Majd következik a lemez húzóslágere, a "Learn to Fly", melynek videóklipje (amiben a Tenacious D is felbukkan) Grammy-díjat ért 2001-ben. A dal egyértelmű, közérthető rádiórock alapvetés, fülbemászó refrénnel és egyszerű szerkezettel. A "Gimme Stitches" egy Foghat-ízű riffel indít, majd egy lassabb folyású, enyhén '70-es éveket idéző rockdallá fejlődik, abszolút kellemes folytatása az eddigieknek. A játékidő első felét a "Generator" zárja, melyet nem is a refrénje, sokkal inkább a hook-ként funkcionáló talkbox-os dallam visz el a hátán - egyből megragadó melódia, mely számomra kicsit az ezredfordulós pop-punk formációk hangulatát idézi.
A "Stacked Actors" nyitja a showt egy bitang, szinte már Kyuss-ra hajazó riffel. A dalt Grohl LA-ben szerzett élményei ihlették ("Never knowing who to believe") - érdekes dinamikája van, kicsit a Nirvana halk-hangos-halk módszerére épít, a dal említett fuzz-riff-folyamát az intró és a refrén közt csaknem liftzenére hasonlító aláfestésre énekelt verzék bontják meg. Aztán csak beindul a groove, és vele együtt a buli - még egy rövid szólót is kapunk, ami nem megszokott amúgy a banda dalaiban. Erős felütés, alighanem a kedvencem a lemezről.
A kettes trekk pedig már az egyik sláger a korongról, ez a "Breakout". A gyors tempó, a faék egyszerűségű ámde ragadós refrén elsőre hat (a számhoz forgatott bohóckodós klip pedig a Me, Myself and Irene c. B-kategóriás moziba lett átültetve). Majd következik a lemez húzóslágere, a "Learn to Fly", melynek videóklipje (amiben a Tenacious D is felbukkan) Grammy-díjat ért 2001-ben. A dal egyértelmű, közérthető rádiórock alapvetés, fülbemászó refrénnel és egyszerű szerkezettel. A "Gimme Stitches" egy Foghat-ízű riffel indít, majd egy lassabb folyású, enyhén '70-es éveket idéző rockdallá fejlődik, abszolút kellemes folytatása az eddigieknek. A játékidő első felét a "Generator" zárja, melyet nem is a refrénje, sokkal inkább a hook-ként funkcionáló talkbox-os dallam visz el a hátán - egyből megragadó melódia, mely számomra kicsit az ezredfordulós pop-punk formációk hangulatát idézi.
Hatos trekként az "Aurora" fülsimogató félballadája lassítja a tempót. Ez már igazi hátradőlős, vezetéshez kiváló dal, melyre el lehet gurulni a lemenő nap fényében. A kicsit töltelék "Live-In Skin" után pedig a virginiai nyár verandán gitározgatós lassú slágere, a "Next Year" jön, amit extrán barátságos és fülbemászó dallamai miatt nem lehet nem szeretni. A "Headwires" gyakorlatilag az "Everlong" visszafogottabb kistesója, hasonló hangulattal és dinamikával. Az álmos "Ain't It The Life" már hamisítatlan countryval van átitatva, kellemes hallgatnivaló, egy rövid, de ízes szólóval megtámogatva. Az "M.I.A." ízig-vérig Foo Fighters-es, középtempós, egyszerű, tapadós refrénes percei pedig szépen zárják az albumot.
A There Is... tehát nagyjából fele-fele arányban tartalmaz tempósabb és lassabb szerzeményeket, de az biztos, hogy minden dalon érződik a kötöttségek nélküli, laza hozzáállás, melytől az egész természetesnek hat - nincs nyoma mesterkéltségnek vagy izzadtságszagú megoldásoknak. Ez a 11 szám szépen összeáll, és egy énekelhető refrénekkel megtűzdelt hamisítatlan amerikai rock-élményt nyújt annak, aki végighallgatja. Érződik az is, hogy főhősünk kevésbé feszült / dühös hangulatú, inkább érettebb, egyúttal erősebb dalokat írt erre a lemezre (lehet a los angelesi "dühöngő-partizós" év is elősegítette ezt a változást).
Az LP-ért első Grammy-díját vehette át a csapat 2001-ben (legjobb rocklemez kategóriában). Úgy gondolom, abszolút megérdemelten.
A There Is... tehát nagyjából fele-fele arányban tartalmaz tempósabb és lassabb szerzeményeket, de az biztos, hogy minden dalon érződik a kötöttségek nélküli, laza hozzáállás, melytől az egész természetesnek hat - nincs nyoma mesterkéltségnek vagy izzadtságszagú megoldásoknak. Ez a 11 szám szépen összeáll, és egy énekelhető refrénekkel megtűzdelt hamisítatlan amerikai rock-élményt nyújt annak, aki végighallgatja. Érződik az is, hogy főhősünk kevésbé feszült / dühös hangulatú, inkább érettebb, egyúttal erősebb dalokat írt erre a lemezre (lehet a los angelesi "dühöngő-partizós" év is elősegítette ezt a változást).
Az LP-ért első Grammy-díját vehette át a csapat 2001-ben (legjobb rocklemez kategóriában). Úgy gondolom, abszolút megérdemelten.
Dave: "Amikor megnyertük az első Grammy-díjunkat a harmadik albumunkért, nagyon büszke voltam - mivel egy saját magunk által összeeszkábált, béna kis stúdióban vettük fel az egészet. Amint átvettem a díjat, láttam a sok öltönybe, szőrmébe és gyémántokba burkolózó embert, és arra gondoltam, valószínűleg mi voltunk az egyetlen zenekar a gálán, ami egy alagsori stúdióban, ingyen készített lemezért kapott elismerést azon az estén."
Az Egyesült Államokban a There Is... platinastátuszt ért el (mindkét elődjéhez hasonlóan), ezzel pedig Dave Grohlék véglegesen bebetonozták magukat az ezredfordulós rockzenei élvonalba. A következő négy nagylemezük (One by One, In Your Honor, Echoes, Silence, Patience & Grace és a 2011-es Wasting Light) szintén platina lett, közülük három nyert Grammy-díjat.
Dave tehát jobban tette, ha hozzászokott a csilivili díjátadók közönségéhez, zenekarával ugyanis mindent elért, amit el lehetett. A banda impozáns diszkográfiájának pedig egy önazonos, igényes része a There Is Nothing Left To Lose, mely 25 év távlatából is stabil teljesítmény. Annak, aki szereti az amerikai, dallamos rockot, és jobban megismerné a csapatot a "Monkey Wrench"-en túl, melegen ajánlom.
Dave tehát jobban tette, ha hozzászokott a csilivili díjátadók közönségéhez, zenekarával ugyanis mindent elért, amit el lehetett. A banda impozáns diszkográfiájának pedig egy önazonos, igényes része a There Is Nothing Left To Lose, mely 25 év távlatából is stabil teljesítmény. Annak, aki szereti az amerikai, dallamos rockot, és jobban megismerné a csapatot a "Monkey Wrench"-en túl, melegen ajánlom.
